Bob Dylannak igaza volt, amikor azt nyilatkozta: „Nincs másról mit énekelni, csak magunkról szól a dal.” Az 1970-es évek ugyanis – az előző Mi-évtizeddel ellentétben – már az egyénről szóltak. A rock fejlődését a társadalmi mozgások és a kulturális jelenségek a korábbinál jóval kevésbé segítették.

Míg az 1960-as évek első felét a beat és az azzal párosuló kamaszos lázadás jellemezte, addig az évtized közepétől ezt mindinkább egy, a rock köré szerveződő tudatos politikai és kulturális mozgalom váltotta fel. Az ellenkultúra az évtized végére teljesedett ki, jöttek a diáklázadások, a forró nyarak, a polgárjogi küzdelmek, a hippivilág, az underground és a szexuális forradalom. Mindezek jelképeként pedig 1969 augusztusában a háromnapos, közel félmillió fiatalt vonzó woodstocki fesztivál, amelyről anno mindenki úgy vélte, hogy az új évtized nyitánya lesz. Aztán pár hónap múlva Altamontban a Pokol Angyalai a filmkamerák előtt megöltek egy fekete fiút. Ez a késszúrás néhány másodperc alatt kompromittálta az egész mozgalmat. A kiábrándultságot tovább növelte a Beatles 1970-es feloszlása, illetve az, hogy két év leforgása alatt négy nagy formátumú rockegyéniség (Brian Jones, Jimi Hendrix, Janis Joplin és Jim Morrison) halt bele az önpusztító életformába és a változásokba – egyikük sem érte meg a 28. születésnapját.

A hetvenes évek nagy része a hétköznapi valóságtól elszakadó, magának teátrális álomvilágot teremtő glam rock (T. Rex, David Bowie, Roxy Music, Slade, Queen, Kiss), a vastagabb pénztárcájú középkorúakra fókuszáló, stadionokba beköltöző arénarock (Yes, Pink Floyd, Grand Funk Railroad, Boston, Styx), a középtempójú, politikamentes, jól táncolható, könnyen befogadható middle of the road-pop (Sweet, Mud, Smokie, Bay City Rollers, Hot Chocolate) és a fekete funkot a fehérek számára is élvezhetővé tevő, a mindennapokból az extatikus, sokszor narcisztikus táncokba menekülő diszkó (John Travolta, Bee Gees) diadalát hozta. No meg a svéd ABBA-ét.

Esztétikai rebellió

Pedig a hatvanas-hetvenes évek fordulója zenei szempontból a poptörténet talán legszínesebb és legizgalmasabb korszaka volt. Ekkor ment át a rock and roll revolúció rock and roll evolúcióba, fokozatosan elvesztette egyszerűségét, spontaneitását, egységes hangzását – megindult a művészetté válás útján. A korábban jellemző egyszerű, rövid, popos szerkezetet bonyolult dalforma váltotta fel, és az előzőleg többé-kevésbé egységes műfaj különböző stílusokra bomlott. Elképzelhetetlen gazdag kínálat alakult ki: progresszív rock, pszichedelikus rock, szimfonikus rock, folk-rock, jazz-rock, hard rock, latin rock, afrorock, southern rock, boogie rock – csak hogy a legjelentősebbet említsük.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2021. ősz számában olvasható.