Háborút is robbantott ki sajtógépezetével William Randolph Hearst

2020. április 29. 16:03 MTI

Kalandos életű apja aranyásóként kezdte, aztán bányatulajdonos és milliomos lett, s pályafutását az Egyesült Államok szenátoraként fejezte be. Hearst így a legjobb neveltetésben részesült, a patinás Harvardra járt, ahol szerkesztette az egyetemi újságot és bedolgozott későbbi nagy vetélytársa, Pulitzer lapjainak.

Egyetemi pályafutása korán félbeszakadt: professzorai zokon vették, hogy sörivó versenyeket szponzorált az intézménynek helyt adó városka főterén, majd amikor olyan díszes kivitelű éjjeliedényekkel lepte meg őket, amelyekre még nevüket is bevésette, eltanácsolták az intézményből.

A pénzzel és ambícióval bőségesen ellátott, alig 23 éves Hearst 1887-ben megkapta apjától a gyengélkedő San Francisco Examiner című lapot.

Hearst a legjobb fizetésekért a legjobb zsurnalistákat szerződtette, valós és kitalált korrupciós ügyeket leplezett le, hevesen támadta a gazdagokat és a közönség szinte minden nap olvashatott egy-egy botrányról. A példányszám már az első évben megkétszereződött, s nem sokkal később a lap már uralta a helyi piacot.

Hearst 1895-ben megvette az alig hetvenezer példányban megjelenő, korábban Pulitzer érdekeltségébe tartozó The New York Morning Journalt.

A lap árát levitte egy centre, elindította a délutáni kiadást és magasabb fizetésért átcsábított Pulitzertől egy teljes szerkesztőséget. Az újságból egy év múlva egymilliónál is több példány fogyott, s Hearst Pulitzer legnagyobb vetélytársává lépett elő.

Az amerikai sajtó következő évtizedét kettejük nem túl nemes versengése határozta meg, vélhetőleg szerepük volt az 1898-as spanyol-amerikai háború kirobbantásában is: a legenda szerint a puskaporszagú Kubába küldött festőművész azt sürgönyözte Hearstnek, hogy "itt csend van, nem lesz háború", mire postafordultával jött a válasz: "Maradjon, kérem. Ön szállítja a képeket, én a háborút" - s az ki is tört.

Hearst és Pulitzer lapjaiban mindenki megtalálta, amit keresett: oknyomozó újságírást, magas színvonalú vezércikket, de áltudományos írásokat, gyilkosságot, botrányt, felfújt, féligazságokon alapuló vagy csak kitalált szenzációkat is.

Persze ez utóbbiak voltak túlsúlyban, így született az elítélő "sárga sajtó" kifejezés, mert a lapokat a jobb eladhatóság érdekében rikító sárga papírra nyomták. Maga Hearst így fogalmazta meg a bulvársajtó alapgondolatát: "a hír az, amit valaki nagyon nem szeretne nyomtatásban látni".

A 20. század elejére már Hearst tulajdonában voltak a vezető chicagói, bostoni és San Franciscó-i lapok, 1910 körül hírügynökséget alapított, ebből nőtt ki a későbbi UPI.

Az ő kezében volt egyebek között a nőknek szóló Cosmpolitan, a Harper's Bazaar divatlap, de a filmszakmában is voltak érdekeltségei, több mint száz filmet forgattak az ő pénzén. Az 1920-as években már az amerikai lakosság egyharmadához jutottak el kiadványai.

A közvéleményre gyakorolt befolyását felhasználva a politikai pályával is megpróbálkozott. 1902-ben és 1904-ben demokrata színekben bejutott a képviselőházba, de hiába vetette be teljes sajtógépezetét, költött vagyonokat kampányaira, sem New York polgármesteri, sem New York állam kormányzói székét, sem az elnökjelöltséget nem sikerült megszereznie.

A harmincas évek nagy gazdasági válsága őt is súlyosan érintette, érdekeltségeinek egy részét el kellett adnia. Tekintélyét az is rombolta, hogy keményen támadta az egyszerű emberek körében népszerű Roosevelt elnököt, 1934-ben személyesen interjúvolta meg Berlinben Adolf Hitlert, majd 1941-ben ellenezte az Egyesült Államok belépését a második világháborúba.

1903-ban elvett egy showgirlt, akitől öt fia született (és mind a médiaüzletben boldogult). A házasság megromlása után, 1926-tól egy másik táncosnővel kezdett élete végéig tartó kapcsolatot.

Kaliforniai birtokán három évtized alatt 50 millió dollárért épített a kisgyermekkorában Európában látottakra hasonlító luxuskastélyt, amelyben a politikai és kulturális élet számos nagysága megfordult, s megcsodálhatták a sajtócézár hatalmas műkincsgyűjteményét.

William Hearst 88 évesen, 1951. augusztus 14-én halt meg kaliforniai birtokán. Az ő életén alapult Orson Welles Aranypolgár című alkotása, amelyet sokan minden idők egyik legjobb filmjének tartanak.

Hearst minden befolyását és pénzét latba vetette, hogy az őt nem túl előnyös színben feltüntető film ne készüljön el, illetve azt ne mutassák be: sikerrel nem járt ugyan, de a filmet a kasszáknál megbuktatta, súlyos csapást mérve Welles karrierjére.