Máig sok a titok a chicagói Valentin-napi mészárlás körül

2019. február 14. 18:55 Múlt-kor

Az 1919-ben ratifikált és 1920. január 16-án életbe lépett 18. alkotmánykiegészítés az Egyesült Államok egész területén megtiltotta az alkoholos italok előállítását, forgalmazását és behozatalát. Az 1933 decemberéig tartó szesztilalom hatalmas lendületet adott a szervezett bűnözésnek. Chicagóban az 1920-as években számos banda alapozta meg működésének kereteit az illegális szeszeladásokból és a csempészetből, valamint az ezekhez szorosan kapcsolódó védelmi pénzek szedéséből. A köztük fennálló kapcsolatok finom szólva sem voltak zökkenőmentesek, a szövetségek állandóan változtak, és számtalan területi vitát kellett rendezniük a gengsztercsoportok élére álló, ambiciózus vezetőknek.

1924-ben háború robbant ki a Johnny Torrio, majd Al Capone által vezetett „déli oldal”, vagyis Chicago déli részét uraló olasz-szicíliai banda és a Dion O'Banion fémjelezte „északi oldal” ír-zsidó bandája között. A Chicago Sun-Times a „csempész marne-i csatának” nevezte a konfliktust, a Herald and Examiner szerkesztői pedig azt írták, hogy „ez egy olyan háború, amelynek bandagyilkosságai és fegyveres csatái sokkolják a várost”.

Egy nagy kosár rózsa

Dion O’Banion többek között egy virágüzletet is birtokolt a North State Streeten, ahol alvilági életével kevéssé összeegyeztethető módon nagyon szívesen szolgálta ki személyesen a vásárlókat, ahol olykor ő készítette el a csokrokat és egyéb virágdíszeket. Ő szállított általában a gengszterháborúkban elesettek temetésére koszorúkat és egyéb virágkölteményeket is. Egy nap elégedetten üdvözölte az üzletébe betérő négy vásárlót, akik válaszként szitává lőtték őt. Capone pedig a temetésére egy kosár rózsát küldött, amelyen ott virított az „Altól” felirat.

A két bűnbanda vezetői 1926-ban megpróbáltak tető alá hozni egy békeszerződést, ám a hatása nem tartott túl sokáig. Az általában páncélozott autóval közlekedő, Chicago lakóival igen nagyvonalúan bánó Capone népszerűségére jellemző, hogy gyakran éljenezte őt meg a tömeg egy-egy sporteseményen, amelyen megjelent. Legfőbb szándéka az volt, hogy átvegye az irányítást a Szeles város minden utcája felett, és igen jó úton járt, hogy kora leghíresebb és leghatalmasabb bűnözőjévé váljon.

Az „északi oldalt” felvirágoztató O’Banion utóda végül George „Bugs” Moran lett, aki leginkább az erőszakosságáról és nem az eszéről volt híres, és nem éppen az északiakkal való kiegyezés motiválta. 1929. február 13-án egy csábító telefonhívást kapott, amelyben a vonal túlsó végén álló elmondta neki, hogy épp akkor érkezett meg egy whiskyvel teli teherkocsi Detroitból, és baráti áron az övé lehet a szállítmány. Kapva kapott az ajánlaton, és elrendelte, hogy az alkoholt másnap reggel 10.30-ra szállítsák át a North Clark Streeten lévő S.M.C. Cartage Company garázsába, ahol a csempészautóit tartotta.

Másnap, Szent Bálint napján 10.50 körül egy Cadillac kanyarodott az épület elé, látszólag egy rendőrségi autó volt, és öten pattantak ki belőle. A tanúk vallomásai igen változatosak a részleteket illetően, ám feltehetőleg kettejük valóban rendőr egyenruhát viselt, míg a másik három férfi civilnek tűnt. Bementek a garázsba. Nyolc perccel később, miután fegyverropogásnak vagy erőteljes motorrobbanásoknak tűnő zaj szűrődött ki az épületből, két, feltartott kezű civilruhás lépett elő az ajtóból, akit egy harmadik terelgetett, míg mögöttük volt a két „rendőrtiszt” fegyverrel a kezében. A tanúk elmondásai szerint „lassan és könnyed léptekkel” közlekedtek. Tulajdonképpen egy mezei letartóztatásnak tűnt az ügy.

Vértócsa és a túlélő kutya

Miután az öt férfi felszívódott, a kíváncsi szomszédok óvatosan körbenéztek a garázsban. Olyan látványban volt részük, amely pillanatok alatt az újságok címoldalára került. Hat halott embert találtak vértócsában feküdve, míg a hetedik társuk éppen haldoklott. Öten közülük Moran bandájához tartozott, egyikőjük nem volt bandatag, de gyakran lehetett velük látni, míg a hetedik férfi egy szerencsétlen szerelő volt, aki rosszkor volt rossz helyen. Az ő kutyája volt az egyetlen túlélő.

A rendőrségi vizsgálat szerint a férfiakat a fal elé állították, és gépfegyverekkel kezdték őket lőni. Először a fejüket, majd a mellkasukat, végül a gyomruk tájékát célozták. Mintegy hetven lövés dörrent. Több végtag, valamint néhány fej a szó szoros értelmében elválasztódott a testtől a sortűz hatására. A haldokló gengsztert sikerült kórházba szállítani. Mikor ki akarták kérdezni, ennyit felelt: „Senki sem lőtt meg engem.” Néhány órával később meghalt.

Al Capone ekkor Floridában volt, ám kevesen kételkedtek abban, hogy ne az ő keze lett volna a brutális mészárlásban. Moran természetesen nem volt a gyanúsítottak listáján, ám szerencséjére az áldozatokén sem. Feltételezhető ugyanis, hogy a támadók elsősorban őt akarták likvidálni, ám ő később ért a helyszínre. Ráadásul az egyikőjük, bizonyos Albert Weinshank, Moran egyik végrehajtóembere eléggé hasonlított a maffiafőnökre, hasonló ruhákban is járt, így a támadók minden bizonnyal összetéveszthették a két férfit, és úgy gondolhatták, Morant sikerült a túlvilágra küldeniük. Ma sem tudjuk biztosra, kik is gyilkoltak és pontosan milyen okból. Elképzelhető, hogy egy részük Capone emberei közé tartozott, míg mások csak megbízottak lehettek. Hosszú és komplikált, Chicago más bűnbandáit is belekeverő nyomozás során végül két délit vádoltak meg a gyilkossággal, a tárgyalásuk is megkezdődött, ám egyiküket meggyilkolták, míg a másik gengszternek a barátnője szolgáltatott alibit. Egyébként később ő is gyilkosság áldozatává vált.

Morannak egy ideig sikerült megőrizni az irányítást Chicago északi része felett, ám a megtizedelt North Side-banda sohasem „épült fel” teljesen, és hamarosan elvesztették korábban megszerzett hatalmukat. A Valentin-napi mészárlás miatt a szövetségi hatóságok figyelme végérvényesen Al Caponéra irányult, akinek szintén meggyengültek a pozíciói. Bár a gyilkosságokat nem sikerült rábizonyítaniuk, adóelkerülés vétségével 1931-ben elítélték, és 11 évre a börtön lett az otthona. 1947-ben hunyt el. Moran tíz évvel később, a börtönben.