Amerika már az első világháborúban gyártott drónt

2018. március 29. 16:19 Múlt-kor

Az első fegyveres drónokat még George W. Bush elnöksége alatt vetették be 2001-ben Afganisztánban, azonban az ő vezetésének nyolc éve alatt összesen mindössze 57 dróntámadást hajtottak végre. A drónokkal végrehajtott légicsapások Barack Obama 2008-as hatalomra kerülésével lettek „felkapottak”. 2008 és 2010 között a különféle rögtönzött robbanószerkezetek lettek a terroristák első számú fegyvere az amerikai csapatok ellen, a harcmezőn elszenvedett amerikai veszteségek mintegy hatvan százalékát okozva. Közvetlenül a 2001. szeptember 11-ei támadásokat követően széles volt a „terror elleni háború” támogatottsága a lakosság körében, de a halottak számának növekedése eltántorította tőle a közvéleményt, és Obama egyik ígérete volt, hogy véget vet a szárazföldi harcoknak. A drónok ennek az ígéretnek egy részét jelentették.

A drónokkal eleinte ellenséges bombakészítőkre mértek csapásokat, de az idő előrehaladtával egyre „könnyebb” módjává váltak a globális terrorfenyegetés elleni fellépésnek, a szárazföldi lábnyom minimalizálása mellett. Elképesztő mennyiségű, 542 dróntámadást hajtottak végre Obama nyolc évnyi elnöksége alatt. Számára a drónok voltak a csodaszer, a háború kockázataira adott technológiai válasz. Ez egy igen ismerős történet – a légi képességekbe, precíziós rendszerekbe és a fejlett technológiával működő fegyverekbe való befektetésre régóta úgy tekintenek az amerikai katonai vezetésben, mint mindenre megoldást nyújtó lehetőségre a háború borzalmaival szemben. Vegyük például az első világháborúra adott reakcióikat.

Csaknem fél évszázad eltelt akkor már az amerikai polgárháború óta, amely Amerika legvéresebb konfliktusa volt. Az ezután előforduló katonai műveletek főleg apró „rendrakási” és kis helyekre korlátozott, „banditák” elleni harcok voltak. Ezekre példák az 1906-os kubai, az 1909-es nicaraguai és az 1915-ös haiti beavatkozások. A „totális háborúkra” úgy tekintettek, mint a „régi világ” őrültségének termékeire, nem az újéira. Ahogyan az 1823-as Monroe-doktrína és az 1904-es Roosevelt-kiegészítés kimondták, az elvárás az volt, hogy az Egyesült Államok elszigetelt marad az európai ügyektől, és visszaveri az ennek ellenkezőjére tett kísérleteket. 1917-re azonban belekeveredett az első világháborúba, és a háború realitásai az amerikai tudat előterébe kerültek.

A lakosság megrendülve nézte a lövészárkokban vívott állóháború kibontakozását, amely kétszázezer amerikai halálát vagy sérülését okozta. Emellett új dimenzióként előjöttek a tömeges pusztításra képes fegyverek (mint a géppuska vagy a harci gáz) és a civilekkel szembeni válogatás nélküli légitámadások is. Ez nem az amerikai közvélemény, de nem is a katonai vezetés által megszokott háború volt, és megismételni sem szerették volna. Ez közvetlenül a háború vége után átalakuláshoz vezetett. Ahogy Alan Vick védelmi elemző elmondta, a lényegi kérdés „a Nagy Háború mészárlásának és döntetlenségének” elkerülése volt. Ebben a kontextusban történt, hogy néhány légi hadviseléssel foglalkozó stratéga úgy gondolta, megtalálta a választ.

A megoldás Edgar S. Gorrell ezredes írásaiból született, és „precíziós bombázódoktrína” lett a neve. A cél a légi képességek, precíziós bombázás és magas technológiai szintű fegyverek szentháromságának használata volt a háborúk megnyerésére, minimális amerikai veszteségekkel. Gorrell ötlete volt az ellenség városaiban található konkrét védelmi ipari célpontok bombázása, mint például fegyvergyáraké. A cél, ahogy Marc Clodfelter amerikai történész magyarázta, „az ellenséges erők tehetetlenné tétele” volt a katonai kapacitásuk számára létfontosságú elemek, mint például a fegyverzet és lőszerek elpusztításával. Így amikor az amerikai csapatok a csatamezőn találkoznak az ellenséggel, a meggyengített ellenálláson könnyebben tudnak áttörni. Ahogyan a légi hatalom szakértője, Paula G. Thornhill érvelt, az ellenség „felett, nem rajta át” menni lett az amerikai légi stratégák mottója. Ezek a gondolatok népszerűek lettek körükben, és nem késlekedtek a nagy befektetések sem a megvalósításukra.

Az 1917-1918-ban kifejlesztett „Kettering-bogár” néven ismert pilóta nélküli repülőszerkezet az egyik ilyen eszköz volt. Készítői legénység nélküli „légitorpedónak” nevezték. Henry H. Arnold őrnagy (aki a második világháborúban az amerikai légi csapatok parancsnoka lett) agyszüleménye volt, amelyet Charles Kettering tervezett meg. Arnold olyan emberként írta le Ketteringet, mint „aki mindenféle lehetetlen dolgokat megcsinált”. A sínekről indított, három és fél méter hosszú „bogár” önállóan gyűjtött sebességet és szállt fel. A levegőben egy Sperry giroszkóp tartotta vízszintesen és irányban, míg magasságát egy folyadék nélküli barométer szabályozta. Propellerének lapátjai pontosan csak annyiszor fordultak körbe, amennyi ahhoz kellett, hogy a kijelölt cél fölé juttassa az eszközt. Amikor a propeller elégszer fordult, a szárnyak behajlottak, és a „bogár” a földbe csapódott. Arnold szerint „a repülő bomba elég pontos volt ahhoz, hogy negyven mérföld repülés után a kijelölt cél körüli száz méteres körben csapódjon be”.

Dik Daso amerikai történész szerint az eszköz „egy áldozatára lecsapó sólyomra hasonlított”. A valóságban rövid hatótávja korlátozta harctéri alkalmasságát, Arnold pontosságával kapcsolatos állításai túlzásnak bizonyultak, harcban pedig sohasem alkalmazták. De a háború kockázatai technológiai úton való kiküszöbölésére tett erőfeszítések folytatódtak. A mai drónok egyszerűen a „tökéletes” hadviselés ilyetén keresésének legújabb megjelenési formái.