Az életébe került a mexikói kaland Ferenc József öccsének 

2015. január 14. 17:44 Venkovits Balázs

Mexikó 1821-ben nyerte el függetlenségét Spanyolországtól. Az ezt követő időszak számos kihívást hozott az ország számára. A függetlenség elnyerésése után következő évtizedek bizonytalanságát jól tükrözi, hogy harminc év alatt majd’ negyven elnöki adminisztráció vezette az országot, néhányan többször is magukhoz ragadták a hatalmat, azt megerősíteni azonban egyiküknek sem sikerült. A társadalmi problémák, az egyenlőtlenség kérdése megosztotta a lakosságot. A belső viszályokat tetőzte, hogy az 1846 és 1848 között, az Egyesült Államok ellen vívott háborúban Mexikó csaknem a területe felét elveszítette.

A problémákra adott lehetséges válaszok mentén az ország egymással csatározó liberális és konzervatív táborra szakadt. 1858-ban újfent polgárháború tört ki a két oldal között. Az úgynevezett reformháború 1861-ig tartott, és a liberálisok győzelmével ért véget; az új elnök a zapoték származású Benito Juárez lett. Ő jelentős nehézségekkel szembesült, ugyanis a nemzetet anyagi szempontból is megviselte az állandó háborúskodás, a kincstár üres volt, ezért a konszolidációhoz, az ország fejlesztéséhez először a pénzügyi gondokra kellett választ találnia. A mexikói elnök két évre felfüggesztette a külföldi kölcsönök törlesztését, ez azonban az európai nagyhatalmak, a hitelezők nemtetszését váltotta ki, akik elhatározták, hogy a tartozás beszedése érdekében közös lépéseket tesznek.

Juárez intézkedéseire válaszul Franciaország, Anglia és Spanyolország 1861 októberében, Londonban egyezményt írt alá. A megállapodás eredményeképpen az európai csapatok 1861 és 1862 fordulóján elfoglalták a vámházat Veracruzban (amely az ország legfontosabb kikötője), így gyakorolva nyomást Mexikóra. Ez és a több ezer katona partraszállása meghozta az eredményét, hiszen a mexikói kormány garanciát vállalt arra, hogy a korábbi kölcsönöket visszafizeti. Az angol és spanyol csapatok el is hagyták Mexikót – a franciák azonban III. Napóleon vezetésével nagyobb terveket szövögettek.

A francia befolyás amerikai kontinensen való kiterjesztése és megszilárdítása érdekében a francia uralkodó a monarchia visszaállítását tűzte ki célul Mexikóban. Ebben a mexikói konzervatívok és az egyház is támogatta, akik az ország erősödését és hatalmuk visszaszerzését remélték ettől. A konzervatívokban korábban is megfogalmazódott már, hogy Mexikó fejlődését csakis egy európai uralkodócsaládból származó császár tudná biztosítani, és ennek megvalósítására most lehetőségük is nyílott. A francia csapatok megkezdték előrenyomulásukat a főváros felé. 1862. május 5-én Pueblánál még diadalmaskodtak a mexikói erők (az ezt a győzelmet ünneplő „Cinco de Mayo” ma is Mexikó egyik nemzeti ünnepe), azonban később már nem tudták feltartóztatni a több tízezres létszámúra duzzadt francia csapatokat. Juárez északra menekült, a fővárost pedig elfoglalták.

Az Egyesült Államok külpolitikájának fontos alapelve, a Monroe-elv értelmében az USA felléphetett volna az európai előrenyomulás ellen, azonban ekkor az ország még nem volt elég erős ahhoz, hogy sarkalatos külpolitikai irányelvét, amely tiltotta volna az európai beavatkozást amerikai ügyekbe, valóban meg is védhesse. Legfőképpen nem akkor, amikor saját területén is éppen polgárháború zajlott. A spanyoloknak és az angoloknak sem volt érdeke a franciák ellen fellépni, így Mexikó nem igazán számíthatott külföldi segítségre.

III. Napóleon (Ferenc Józsefen keresztül) és a mexikói konzervatívok kiválasztották jelöltjüket a trónra. 1863-ban küldöttség érkezett az isztriai Miramare-kastélyba, ahol az észak-amerikai ország irányítására az osztrák főherceget, a 32 éves Habsburg Ferdinánd Miksát kérték fel. Ő ezt azzal a feltétellel fogadta el, hogy a kérést egy mexikói népszavazás is megerősíti.

Juárezék természetesen nem ismerték el az új uralkodót, sokan mindvégig csak idegen betolakodóként tekintettek a császárra. Bár ő próbálta maga mellé állítani a mexikóiakat, és véget vetni a liberális–konzervatív ellentétnek, tervének megvalósítása számos akadályba ütközött. Intézkedéseiből hamar kiderült, hogy Miksa sokkal liberálisabb, mint azt a támogatói gondolták. Több korábbi liberális intézkedést is helyben hagyott, eltörölte az adósrabszolgaságot, visszaadta az indiánok által elvesztett földeket, ezzel azonban elidegenítette az őt támogatókat, elsősorban az egyházat, ugyanakkor a liberálisokat sem tudta maga mellé állítani. Komoly támogatást nem sikerült szereznie, annak ellenére, hogy valóban „beleszeretett” Mexikóba, és annak fejlődését kívánta.

Venkovits Balázs teljes cikkét keresse a Múlt-kor téli számában!