Mit ér a viking, ha nő?

2013. január 8. 13:34

„Félrevezető, a modern értékeknek a múltra való visszavetítése, amikor azt képzeljük, hogy a viking férfiak a nők felett álltak” – figyelmeztetett a tévhitre Marianne Moen, aki főként azt tanulmányozza, hogy a viking temetkezési szokásokból hogyan lehet kiolvasni a nők társadalmi rangját. Moen diplomamunkájában amellett érvelt, hogy a viking nemi szerepek sokkal összetettebbek, mint azt eddig feltételeztük.

A nemi szerepekről alkotott feltételezéseink elferdítik a sírokban található temetkezési eljárásokból leszűrhető valóságot, mutatott rá Moen. A probléma bemutatásához a történész az Oseberg hajósír 1904-es feltárásának példáját hozza fel. A hajó ahelyett, hogy egy hatalmas király vagy katonai vezető csontvázát rejtette volna, két nő maradványait őrizte magában. „Az első elmélet szerint minden bizonnyal a Snorri Ynglinga sagájában említett Åsa királyné sírját találták meg, a másik csontváz pedig a rabszolgája lehetett egykor". A későbbi vizsgálatok azonban kiderítették, hogy 834-ből valók a maradványok, ami megcáfolta a régészek körében igen népszerű teóriát.

„Mivel az osebergi sírhalom két nőt rejtett magában, a temetkezési helyet egyedülálló kincsként értelmezték, mindenféle hasonló régészeti felfedezésre való utalás nélkül. A lelet nagyon hasonlít a Gokstadskipet viking kori hajósírra, amely egy befolyásos királysírra emlékeztet. Akkor Oseberget miért nem ugyanígy ítéljük meg?” – kérdezi Moen. „Számos jel mutatja, hogy ezek a nők nagy hatalommal bírtak. Egyikőjük királynőként való definiálása arra utalhat, hogy jól házasodott vagy egy uralkodó anyja lehetett” – tette hozzá.

Irodalmi források túlsúlya

„Bár elfogadjuk, hogy a viking nőknek egyes rítusok során vallási szerepük lehetett, mégsem ruházzuk fel őket olyan erővel, amely az északi nép társadalmában a vallási és politikai hatalommal összefonódhatott volna” – magyarázza a szakértő. „A vallás társadalmon belüli szerepét az írott szövegekre alapozzuk, amelyek több száz évvel később, egy attól igen különböző, nőgyűlölő vallás égisze alatt keletkeztek” – tette hozzá. Moen szerint egyes történészek túl nagy hangsúlyt fektetnek ezen történeti szövegekre. „Régészként azt mondom, hogy elsősorban a tárgyi anyagokra kell fókuszálnunk, igaz, a későbbi történeti értékek sem elhanyagolandók, ám ezek csupán másodlagos források.”

A tény, hogy ebből a korból sokkal több a férfi, mint a női sír, egyértelmű jelzés lehetne arra nézve, hogy a férfiak sokkal magasabb rangúak voltak. Azonban fontos megjegyezni, hogy nem lehet egyértelműen azonosítani, egy adott sírhelynek férfi vagy női lakója van. Az emberi maradványok hiánya esetén a régészeknek általában a sírban talált egyéb leletekre kell támaszkodniuk. Azonban a férfi tárgyak jelenléte (mint például a kard, pajzs vagy lándzsa) vagy a női tárgyak (ékszerek, szövetek) nem bizonyítják meggyőzően a nemek közötti különbséget. „Nem egy olyan esettel találkoztunk már, amikor férfi sírban gyöngyöt és szőttest fedeztünk fel, néhány nő mellé pedig kisebb fegyvereket, nyílvesszőket helyeztek el.

A nagyobb méretű fémtárgyak sokkal nagyobb valószínűséggel fennmaradnak, mint a kisebb méretűek (például különböző fibulák), amelyek a sírt nőivé „varázsolják”. „Ha igaznak tekintjük azt a tényt, hogy a nőkhöz az otthon magánszférája tartozott, a férfiak pedig a társadalom közszférájában mozogtak, akkor mindennek tükröződnie kellene a sírokon is” – magyarázta Moen.

„Mivel a viking korszak a 19. századi norvég nemzeti identitás építésének fontos részévé vált, a korabeli régészet a viktoriánus kor ideáinak befolyása alá került. A korabeli eszmények, amelyek szerint a nők helye otthon, a férfiak helye pedig a közösségi szférában van, a viking társadalom értelmezésére is rányomták bélyegüket” – mondta Moen. „A viking asszonyok háztartásbeli szerepe kevésbé volt korlátozott a privát szférában, mint manapság gondoljuk: a nagybirtok feletti hatalom ténylegesen a kezükben lehetett és a ház asszonyának kezében volt a kulcs is. Így már érthető, hogy miért nem ezt az egyéni kulturális környezetet preferálták a 19. században” – tette hozzá a régész.