Az ügynök, aki három titkosszolgálatnak dolgozott

2012. április 3. 20:02

Az áruló

A több műfajhoz is sorolható, regényszerűen építkező mű mindvégig megtartja a visszaemlékezés kereteit, az eseményeket kizárólag az azt átélő főszereplő szemszögéből ismerhetjük meg, sőt, fel sem merül, hogy az érintett családtagok és további szereplők hogyan élhették meg a történteket. Az elmúlt években több, a Stasi által megfigyelt, ellenőrzött személy írta meg visszaemlékezéseit az egykori NDK állambiztonsági szerveinek iratait őrző levéltárban, a BStU-ban fellelhető akták alapján, azokat a személyes visszaemlékezéssel párhuzamosan felhasználva, kommentálva. Ezért a kötet nemcsak szórakoztató olvasmány, hanem különleges történeti forrás a téma kutatói számára is.

A „cég” egykori munkatársának – az iratokból puzzle-szerűen összerakott – történetén keresztül az intézménytörténet, a működési alapelvek és különböző esetek mögé pillanthatunk be. A memoáron végigvonuló folyamatos reflexiók, a visszaemlékezések és az ellentétes „oldalon” keletkezett iratok párhuzamos használata, valamint a személyes és szakmai megjegyzések váltakozása teszi érdekfeszítő regénnyé, a kutatók számára pedig forrásokat árnyaló-magyarázó tudományos értékű munkává a könyvet.

A Stasi főállású hírszerző tisztjének árulása rávilágít a modern titkosszolgálatok, állambiztonsági szervek egyik legkevésbé ismert pontjára, amiben nincs különbség a lakosságot megfigyelő diktatúra szerve és egy demokratikus állam hírszerzése között. A szolgálatok hivatásos tisztjei nap mint nap hajtanak végre „hőstetteket”, kockázatot vállalnak, ám mindezt kénytelenek névtelenül, minden reflektorfény nélkül tenni, gyakran még családjuk, közvetlen környezetük előtt is titkolni, hiszen egy-egy kitüntetés vagy előléptetés esetén sem kap nyilvánosságot egy kém leleplezője vagy egy támadás elhárítója. A filmekben érdekfeszítően bemutatott titkosszolgálati, állambiztonsági elhárító vagy felderítő munka azonban a névtelenség mellett valójában többnyire csendes, gyakorta unalmas irodai munkát jelent.

Az ügynökhálózatot működtető tartótiszt csak az irodájában ülve mozgatja a szálakat, a kockázatot valójában a „nem-hivatalos” munkatársak, az ügynökök, a besúgók vállalják, a tisztek pedig jelentéseket olvasnak, kiértékelik azokat, majd újabb és újabb jelentéseket, összefoglalókat, munkaterveket, javaslatokat készítenek a beérkező anyagokból. A névtelenség, a háttérben való csendes munka és az izgalmakat nélkülöző „könyökvédős” hivatalnoki hétköznapok kettős nyomását nem minden tiszt bírja ki, az emberi lét alapvető mozgatórugója irányítja őket is, nyomot akarnak hagyni maguk után, jelet arról, hogy léteztek egyáltalán, hiszen e nélkül talán egész életük titokban és nyomtalanul múlna el.

Az izgalmakat keresi a főszereplő is, amikor nemcsak saját életét, hanem családjáét, barátnője és annak fia életét is kockáztatva felveszi a kapcsolatot a BND-vel, hogy kalandvágyból átadja nekik mindazt, amit a Stasiról, legfőképpen pedig az NSZK-ban tevékenykedő IM-ek hálózatáról és az őket irányító hírszerzésről tud. Werner Stiller 1971-ben szerzett fizikusdiplomát, a Stasival való együttműködése pedig már 1969-ben, egyetemi évei alatt megkezdődött, majd az NDK Fizikai Intézetének munkatársaként folytatódott. 1972-ben lett főállású tiszt az MfS hírszerzésénél, a HV A-nál, amit gyakran még a szakirodalomban is tévesen neveznek Hauptverwaltung Aufklärungnak, Hírszerzési Főigazgatóságnak. Az A betű azonban valójában csak az 1956-tól feloszlatásáig szinte változatlan formában működő Főigazgatóság önálló jelentést nem hordozó megkülönböztető jele volt.

A visszaemlékező szerint az állambiztonsággal való együttműködését, munkavállalását is a kalandvágy és az utazási szabadság ígérete motiválta. Erről azonban Stiller munkája során szó sem volt, fizikusként a hírszerzés XIII. Osztályához helyezték, ahol az NSZK területén működő atomfizikai és nukleáris kutatások területén folytatott kémkedés szervezésébe és irányításába kellett bekapcsolódnia, szakmai tudása mellett addig kiépített kapcsolatait is kamatoztatva.

A Stasi tevékenységének jelentős – és máig sem teljesen feltárt – részét jelentette az operációs területre, az NSZK-ba küldött úgynevezett „békekövetek”, vagyis besúgók, ügynökök tevékenysége. A téma a keletnémet állambiztonság legkényesebb kérdése, ugyanis az ügynökök többsége NSZK állampolgárként, egy gazdasági vagy politikai szempontból jelentős munkahelyen dolgozva kémkedett a Stasi számára, sokan közülük pedig még a berlini fal felépítését megelőzően, alvó ügynökként települtek át Nyugatra. Az eddigi kutatások és számítások szerint 6000 nyugatnémet, illetve nyugat-berlini állampolgár dolgozott IM-ként a HV A különböző osztályainak a közel 40 év alatt, ami a Stasival együttműködő nyugatiak közel felét jelenti. A Markus Wolf, az „arc nélküli emberként” közismert legendás hírszerző vezetésével kiemelt jelentőségű feladatokat végző HV A nemcsak IM-állománya, de főállású tisztjei számarányát tekintve sem annyira jelentős, viszont tevékenysége alapján meghatározó helyet foglalt el a Stasi szervezetében. 1989-ben a 91 000 főállású munkatárs közül 3800-an dolgoztak ennél a részlegnél.

1. Az áruló
2. A következmények