Kikből lettek a szovjet pártfőtitkárok?

2012. március 12. 17:55

A Szovjetunió első vezetője a forradalmi elveket hirdető Vlagyimir Iljics Lenin volt. Az 1917-es februári forradalmat követően áprilisban, Svájcból tért haza. A Német Császárság megengedte, hogy területein majd Svédország felé kerülve eljuthasson Oroszországba, ám mindezt csak egy lepecsételt marhavagonban tehette, hogy utazása közben ne fejthessen ki semmilyen lázító, kormányellenes propagandát. Moszkvába érkezvén azonnal meghirdette a permanens forradalom tézisét, s a Kerenszkij-kormány megbuktatását szorgalmazta.

A legtöbb bolsevik vezető nem osztotta programját, ám heves vitákban meggyőzte őket, s az élükre állt. Az 1917. júliusi puccskísérlet kudarcba fulladása után menekülni kényszerültek, ám a Kerenszkij-kormány meggyengülése után a november 7-i októberi forradalom során magához ragadta a hatalmat az Összoroszországi Szovjetek Tanácsa, amelynek – viszonylag könnyedén – tényleges vezetőjévé vált az alacsony, kopasz, zömök, de a szenvedélyes beszédekben utolérhetetlen orosz.

A leghosszabb ideig irányító és legmeghatározóbb vezető Joszif Visszarionovics Sztálin volt. Lenin 1924-es halálát követően megindult a pártvezetőségen belüli fontosabb pozíciókért való hatalmi harc, amely során Kamenyev és Zinovjev segítségével Sztálin el tudta érni, hogy ne kerüljön a nyilvánosság elé Lenin végrendelete, amelyben az elhunyt a grúz politikai nézeteit, durva modorát, túlzott ambícióját kritizálta, és azt tanácsolta híveinek, hogy mindenképpen zárják el a vezető pozícióktól.

A húszas évek második felében Sztálin vitái egyre hevesebbé váltak a korábban segítségére siető Kamenyevvel és Zinojevvel, ami végül a párt két erős emberének elszigetelődéséhez vezetett. Trockijjal együtt kizárták őket a KB-ből, majd a pártból is. Az előbbi kettőt később ideiglenesen visszafogadta a pártvezető, ám Trockijt száműzte. Sztálin hidegfejű és pragmatikus politikus volt, magatartását mindig legfőbb céljához: a hatalom megőrzéséhez igazította. Állandóan a párt és a hatalom vélt vagy valós belső ellenségei ellen harcolt, aminek rengetegen estek áldozatul. Trockijt például Mexikóban a világháború elején érte utol végzete egy jégcsákány formájában.

Sztálin 1953. március 6-i halála után röviddel bejelentették az új vezetés tagjait. Malenkov lett a Minisztertanács elnöke, fontos szerepeket kapott Berija, Kaganovics, Bulganin és Molotov is. A New York Times hasábjain megjelenő 10 fős elnökségi listán csupán az utolsó helyén szerepelt a későbbi vezető, Nyikita Szergejevics Hruscsov neve.

A Sztálin halála utáni hatalmi pozíciószerzés volt a legnagyobb és legjobban elhúzódó politikai harc a Szovjetunió történetében. A március 14-én első titkárrá kinevezett Hruscsov Malenkovval összefogva Berija ellen támadt, aminek eredményeként június 26-án letartóztatták a szovjet titkosszolgálat vezetőjét, majd decemberben kivégezték. Ez volt az utolsó alkalom, amikor a hatalmi harc vesztese az életével fizetett.

Hruscsov kihasználva a párt és a Központi Bizottság közti ellentétet sikeresen megnövelte hatalmát. Malenkovval szemben megfogalmazott szakpolitikai javaslata – bár később ez a szovjet mezőgazdaság teljes katasztrófáját eredményezte – kezdetben sikert és támogatottságának növekedését hozta. Emellett Hruscsov Berija titkos adataiból merítve terhelő információkkal rendelkezett ellenfeléről. 1954 februárjától az Elnökség ülésein már Hruscsovot illette meg az első hely, júniustól Malenkov végleg elveszítette az Elnökség első helyét. 1955 januárjában Hruscsov pozíciója oly mértékben megerősödött, hogy minden kétséget kizáróan ő állt a kollektív vezetés élén.

1962-től Hruscsov kiszámíthatatlanságával, külpolitikai hullámvasútjaival (1956-os forradalom leverése, kubai rakétaválság, stb.) és sokszor botrányos szerepléseivel aláásta bizalmát a szovjet vezetők körében. Vorosilov megbetegedésével a KB második számú tagjává előlépő Brezsnyev látszólag megőrizte hűségét a párttitkár felé, de már bekapcsolódott az ellene irányuló szervezkedésbe.

Brezsnyev a radikálisabb vonalat képviselte, s nem csak az első titkári poszttól kívánta megfosztani főnökét, hanem végleg száműzni akarta a politikai életből. Brezsnyev és Podgornyij egy a KB-nak benyújtott fellebbezésben önkényességgel és erkölcstelenségekkel vádolták meg a gazdasági kudarcokért felelősnek kikiáltott Hruscsovot. A PB megszavazta a korábbi első ember eltávolítását. A Bizottság egyes tagjai további büntetéseket helyeztek kilátásba, ám az 1964. október 14-én első titkárnak kinevezett Brezsnyev elég erősnek érezte hatalmát, s nem látta okát, hogy tovább büntesse Hruscsovot.

Brezsnyev 1982. november 10-i halála után néhány nappal legtöbbek megdöbbenésére Jurij Andropov került a Kommunista Párt főtitkári székébe a mindenki által biztos befutónak tartott Konsztantyin Csernyenko helyett, aki nem tudta megszerezni a közvélemény támogatását.

Andropov – aki Magyarországon az 1956-os forradalom során szovjet nagykövet volt, s zömében neki volt köszönhető az intervenció – volt az első KGB-elnök, akiből pártfőtitkár lett. Tevékenységének rövid időszaka után a KGB erőivel szemben korábban alulmaradt Csernyenkóra esett a Bizottság választása, ám neki is csupán néhány hónap jutott az irányításra.

Andropov és Csernyenko rövid hivatali ideje és gyors halála világossá tette a párt számára, hogy fiatalabb vezetőre van szükség. Csernyenko 1985. március 11-én bekövetkezett halála után villámgyorsan, három óra alatt megszületett a döntés: a Politikai Bizottság a mindössze 54 éves Mihail Szergejevics Gorbacsovot választotta a párt élére.