Ami még a Nagyfa galerisek számára csak álom lehetett, az 1970-es évek közepére valósággá vált. Bár ekkoriban a kábítószer fogyasztása Magyarországon elsősorban szipuzást, (pálmázást), különféle gyógyszerek szedését (Parkan, Noxiron, Gracidin), esetleg gyógyszerre ivást jelentett. Igazi drogokat külföldi kiküldetésben levő diplomatagyerekek, külföldi barátokkal rendelkező értelmiségiek használtak. Ekkoriban könnyedén átjuthatott az ellenőrzésen felbontatlanul egy lsd bélyeget tartalmazó külföldi levél vagy kokaint rejtő játékmackó is.

A magyar rendőrök már az 1970-es évek elejétől kezdve szorgalmasan tanulmányozták az ENSZ kábítószerpolitikáját. Aktuális is volt a téma, mivel 1971. június 17-én Richard Nixon, az USA elnöke meghirdette „War on drug” címmel az illegális drogkereskedés elleni kampányát. Így a magyar rendőrség a galeriügyek helyett inkább a kábítószerre koncentrált: számukra az első támpontot a Nagyfások „Imádom az LSD-t” kitűzője jelentette. A rendőrök már nem galeribandákat, hanem recepthamisítókat kerestek, és a „társas elkövetők” ellen küzdöttek. Cikkünkben rendőrségi források és visszaemlékezések alapján ábrázoljuk a kábítószerhelyzetet a szocialista időszak Magyarországán.

Magyarország az 1965. évi 4. tvr-rel csatlakozott a New York-i, 1961-es Egységes Kábítószeregyezményhez. A rendőrségi nyilvántartás szerinti első, kábítószerrel kapcsolatos haláleset Magyarországon 1969-ben történt. A szocialista időszakban eleinte, akárcsak a galeriügyek, a kábítószerkérdés is rendészeti kérdés volt. Csakhogy amíg a galeriket arra használták a korabeli sajtódiskurzusban, hogy megbüntetésükkel elrettentő példaként szolgáljanak a fiatalok számára (deviáns és politikailag elfogadhatatlan magatartások melegágyának tartották e csoportokat), addig a kábítószerkérdést tabuként kezelték, akárcsak a szegénységet. A kábítószer ugyanis olyannak számított, amire a szocialista rendszerben a szocialista embernek elvileg nem lett volna szüksége.

Az 1960-as évek végén a „szerves oldószerek gőzeinek inhalálása bódulat elérése érdekében”, vagyis a szipuzás volt az egyik módszer a mindennapokból való kiszakadásra. V. J. így emlékezett vissza az interjúszituációban, hogyan kezdett szipuzni: „Minden ilyen könnyű lett. Nem volt problémám, nem volt az, hogy a húgomat meg az öcsémet – mert mindig velük mehettem csak le játszani – magammal kell cibálni. Nem volt az, hogy anyu jobban szereti az öcsit. Én rögtön szerhasználó lettem. (…) A 7-8. osztályt, azt gyakorlatilag lövésem sincs róla, hogyan csináltam végig. Jó volt az úttörőmunkám, mert jártam az úttörőházba az úttörőpostáért, de közben minden ÁPISZ-t meglátogattam ragasztóért.”

Az 1970-es évek elejétől a Parkán nevű gyógyszer számított a legnépszerűbbnek a bódultságkereső fiatalok körében. A tabletta bevétele után volt, aki alkoholt is fogyasztott. A Parkán gyógyszert eredetileg Parkinson kórosok kezelésére alkalmazták. Parkánfogyasztó fiatalok arról számoltak be, hogy 2-4 tabletta bevétele esetén járásuk bizonytalanná vált: mintha lábuk a talajba süppedne, hullámos lenne a járda. A Parkán felírásának szigorítása után, az 1980-as évek elejétől új szerek után kellett nézniük: ekkor lett népszerű a Noxyron(barbiturát tartalmú korabeli altató), a máktea, illetve intravénásan a Hydrocodin. Mindez esetenként alkohollal kombinálva.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. tél számában olvasható.