1863-ban ismét Pétervárra hívták Lisztet azzal, hogy szívesen előadják újabb darabjait („meg nem értett műveimet”), de ő az alábbiakkal hárította el az invitálást: „Továbbra is makacsul nyugton maradok a zugomban [Rómában], s legföljebb azon dolgozom itt, hogy egyre megnemértettebb legyek.”

Amikor mindössze 52 évesen titokzatos tanítványának és szeretőjének, Agnes Street Klindworth-nak e keserűen önironikus sorokkal beszámolt az eseményről, még 23 esztendő hátra volt Liszt zeneszerzői pályájából. Ettől az időtől kezdve, néhány kivételtől eltekintve, valóban jelentős sikert ért el önmaga meg nem értetésében: egyre kevésbé fogadták el zenéjét, és még a legkiválóbb kortársai sem fogtak fel semmit késői műveiből.

Alan Walker, magyarul is olvasható grandiózus Liszt életrajzában egyenesen a muzsika Lear királyának nevezi az idősödő zeneszerzőt, és sokat idéz a pusztító erejű, dühödt kritikákból. Például az amúgy nagytudású esztéta, Eduard Hanslick, aki Brahms feltétlen híve – ő mellesleg elaludt, amikor Liszt eljátszotta neki talán legfontosabb művét, a h-moll szonátát – ilyesféle megjegyzéseket engedett meg magának: „Liszt után Mozart olyan, akár a lágy tavaszi fuvallat, amely átjárja a füsttől bűzölgő szobát.” Liszt elkeseredésében odáig ment, hogy sokszor lebeszélte előadóit művei eljátszásáról, mondván: csak ártanának maguknak vele. Szomorú és vaskos kötetet lehetne összeállítani a Lisztről szóló elítélő kritikákból és megjegyzésekből, amelyek persze akkor szaporodtak meg (az 1840-es évek végén), amikor érdeklődése döntő mód a zeneszerezés felé fordult.

Liszt Ferenc, ez az omnipotens zenei és kulturális jelenség, a XIX. század művészetének emblematikus alakja annyi területen alkotott jelentőset, annyiféle vonatkozásban hatott kortársaira és az utókorra, hogy néha megfeledkezünk arról: elsősorban mégiscsak zeneszerző volt. Igaz, ez nem rögtön a pályakezdés pillanatában tudasosult benne. Már rég világhírű előadó volt, amikor első jelentősebb műveit megírta. De a komponista Liszt pályája egyáltalán nem volt az a fényes diadalmenet, mint amilyet zongoristaként megélhetett. A kortársak zöme egyáltalán nem, és a nagyközönség voltaképp máig is csak félig-meddig engedte be abba a pantheonba, ahol Bach, Mozart, Beethoven nyugszik. Pedig számos okból megérdemelné ezt Liszt is.

Kétségtelen, Liszt életműve minőségi szempontból nem egyenletes. Bizony sok igénytelenebb darab is akad, különösen korai időszakából. Van kevésbé sikerült a későbbiekből is, de az egész XIX. század zenei termésből messze kimagasló csúcsok is találhatók benne, méghozzá szép számmal. Liszt számára mindig fontosabb volt az új mondanivaló és a kifejezés hajtóereje, olykor még a színpadi hatásosság is, mint az, hogy a mű a végsőkig csiszolt legyen. Chopin összehasonlíthatatlanul kisebb életművéből nem került ki más, csak tökéletes darab. Liszt gyorsabban alkotott, nagyobb léptékben gondolkodott, s jóllehet néha évtizedek után is sokszor elővette régebbi műveit, javítgatta, sőt, olykor a felismerhetetlenségig át is dolgozta azokat, papírkosara kevésbé telt meg gyakran, mint a szikárabb természetű szerzőknek. A megsemmisítő kritikai fogadtatás azonban nem a sikerületlenebb művek miatt érte, hanem a meg nem értésből fakadt.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. ősz számában olvasható.