Fényképész-szaküzlet lett az amerikai melegek zarándokhelye

2010. június 22. 09:38 Fekete István

A körzet névadója – eredeti nevén Eureka Völgy – a mexikói José Castro (1808-1860) volt, aki a 19. században az Egyesült Államok kaliforniai uralmának opponálásával hívta fel magára a figyelmet. 1910 és 1920 között a nagyszámú svéd, norvég, dán és finn bevándorló következtében a „Kis Skandinávia” ragadványnévvel illették a Castrót, majd a katolikus ír kékgallérosok kezdték birtokba venni a negyedet, amelynek jellege a hatvanas évekig nem sokat változott.

A második világháborúban az Egyesült Államok hadseregének meleg tagjai a leszerelés után elözönlötték a várost, a Castro pedig a másságukat nyíltan vállalók körében rendkívül népszerűvé vált – olyannyira, hogy az azonos neműekhez vonzódók archetípusának elnevezése is a kerülethez kötődött: az ún. Castro-klónok legfontosabb ismertetőjegye a szűk farmernadrág és póló, illetve a sportbajusz, valamint a szakállt volt. A körzetben sorra nyíltak a melegbárok, a Corner Grocery Bar, Toad Hall, a Pendulum, a Midnight Sun, a Twin Peaks, vagy éppen az Elephant Walk, míg a Castro és a Market Street kereszteződésénél a világ legnagyobb szivárvány-lobogója hirdette: a kerület a világ legismertebb melegközösségének szállásadója, egyfajta „város a városban.”

A Castro különösen a Summer of Love, a szomszédos Haight-Ashbury-ban rendezett, a kulturális és politikai forradalmat hirdető társadalmi megmozdulás után került reflektorfénybe. A melegek számára 1970 után vált vonzóvá a kerület, ugyanis a Castróban épült viktoriánus házak olcsó bérleti költségűek voltak, mivel a középosztály tagjai a külvárosokba kezdték áttenni a székhelyüket. 1964-ben a California Hall-i rendőri attak után a melegek összezárták soraikat, s öt évvel később a stonewall-i zavargások idején már összecsapásokra is sor került a jogfosztott közösség és a rendfenntartó erők között. Az öntudatos, radikális stonewall-i generáció a melegek harmadik migrációs hullámát indította el; a hetvenes évek elején még csak 90 ezer meleg élt a városban, ez a szám pedig majdnem megduplázódott az évtized végére.

1973-ban Harvey Milk – az első magát nyíltan melegnek valló politikus, akit az Egyesült Államok történetében közhivatalt foglalhatott el – a körzetben megnyitotta a híres-hírhedett Castro Camerát, s ezzel új korszak köszöntött be nemcsak a San Franciscó-i, hanem az ország más területein élő, a jogaikért foggal-körömmel küzdő melegek polgárjogi harcának történetében. Milk – aki magát „Castro Street polgármesterének” kezdte nevezni – fényképszaküzlete, a Castro Camera a melegek legfontosabb találkozóhelyének számított, ráadásul egy olyan szoba is kialakításra került az épületben, ahol a törvény elől menekülők számára menedékhelyet tudtak biztosítani.

A később szavazóhelyiségként is funkcionáló üzlet Milk választási hadjáratának bázisa lett, ahol többek között Anne Kronenberg, a politikus kampányguruja, és beszédírója, Frank Robinson is rendre felbukkant. Milket 1977-ben a San Franciscó-i 5. körzet felügyelőjének választották meg, amelyben nagy szerepe volt – a liberális polgármester, George Moscone támogatása mellett – a melegeknek, ennek az „erős, komplex, területileg, politikailag és kulturálisan független közösségnek” – írja Manuel Castells spanyol szociológus. Az üzlet azonban csupán hat esztendőt élt meg, Milk 1978-as merénylete óta zarándokhelyként működik.

Az ellenkultúra egyik központjának számító Castro a melegeket és intézményeiket ért támadások után a nyolcvanas években a HIV/AIDS járvány következtében újra a hatóságok céltáblájára került: számos intézkedés és kezdeményezés mellett az újságosbódékat és telefonfülkéket például a biztonságos szexre felhívó poszterekkel borították be. S noha 1991-vel kezdetét vette az azonos neműekhez vonzódó közösségek negyedik hulláma, ma már nem csak kizárólag melegek lakják a Castrót, de ahogyan a Times egyik riportere megjegyezte: az egész városrészt áthatja a hatvanas-hetvenes évek szellemisége.