Húsz éve nem engedtek a szovjet agressziónak a lettek
2010. május 4. 09:42 MTI
Választások és a szovjet beavatkozás
A függetlenség kinyilatkoztatását a választások alapozták meg. 1989. december 10-én és 17-én Lettországban a többjelöltes helyhatósági választásokat tartottak, amelyeken a tanácstagi helyek mintegy 90 százalékát a Lett Népfront jelöltjei és támogatottjai nyerték el. Az 1990. március-áprilisi parlamenti választások két fordulójában a népfront a 201 parlamenti helyből 128-at szerzett meg, s csupán hat szavazat hiányzott a kétharmados többséghez.
Összesen kilenc párt, mozgalom és szervezet kapott ekkor képviseletet a törvényhozásban, s közülük csak az SZKP platformján álló KP és az Intermozgalom ellenezte a Szovjetuniótól való elszakadást. (A Lett Kommunista Párt 1990. áprilisi kongresszusán kivált a függetlenséget szorgalmazó csoport, s Ivars Kesbers vezetésével létrehozta a Független Lett Kommunista Pártot.)
Az újjáválasztott törvényhozás 1990. május 3-án ismét Anatolijs Gorbunovsot tette meg a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnökévé, majd május 4-én 138 szavazattal egy tartózkodás mellett a képviselők kikiáltották Lettország függetlenségét (62-en nem vettek részt a szavazásban). A nyilatkozat Lett Köztársaságra változtatta az állam elnevezését, és a második világháború előtti helyzetben határozta meg Lettország területét. A dokumentum a függetlenség megvalósításához átmeneti időszakot írt elő. Ahogy Gorbacsovhoz írt levelében Gorbunovs kifejtette: a nyilatkozat a függetlenséghez vezető átmeneti időszak kezdetének tekinthető, s célja a többség bizalmát élvező, demokratikus, parlamenti úton létrehozandó hatalmi szervek megteremtése.
A függetlenségi nyilatkozat otthoni fogadtatása nem volt egyöntetű. A lett parlament függetlenséget ellenző frakciója népszavazást követelt, akárcsak a jobbára orosz anyanyelvű, "bevándorló" lakosságú balti városok és járások tömörülése, amelyhez csatlakozott a második legnagyobb lettországi város, Daugavpils is.
Ahogy Litvániával szemben, Moszkva válasza ezúttal sem késett sokáig. Mihail Gorbacsov szovjet államfő május 5-én visszautasította a rigai lépést, válaszintézkedéseket helyezett kilátásba, majd 14-i rendeletében érvénytelenítette a függetlenségi nyilatkozat alapján hozott lett döntéseket. A központi érdekek érvényesítését szolgálta az is, hogy május folyamán a szovjet belügyminisztérium "operatív csoportokat" küldött Lettországba, hogy segítséget nyújtsanak a helyi belügyminisztériumnak a "jogrend védelméhez".
A lettországi változások nem álltak le: május 30-án a parlament megfosztotta az SZKP és a Lett KP központi bizottságait a köztársasági pártkiadó-vállalat tulajdonjogától, július 26-án pedig megtiltotta, hogy a pártok és más politikai-társadalmi szervezetek működjenek az igazságügyi szerveknél és a tömegkommunikációs eszközöknél. A Független Lett Kommunista Párt szeptemberi kongresszusán a nevéből is törölte a kommunista jelzőt, s felvette a Lett Demokratikus Munkapárt elnevezést.
A törvényhozás november 14-én a köztársaság 1940-es állami határait visszaállító törvényt fogadott el. Az év végére Lettország - a másik két balti állammal egyetemben - határozottan jelezte Moszkvának, hogy nem kíván a szovjet szövetségi rendszer kötelékében maradni, felfüggesztette a területén állomásozó szovjet katonai egységek anyagi és szociális ellátását, ami végképp feldühítette a központi vezetést.
1991. január 2-án a szovjet belügyminisztérium különleges rendeltetésű egységei (OMON) megszállták a rigai sajtóházat, s az ország más területein is kemény intézkedésekre került sor (mint pl. hajsza a szolgálatmegtagadó sorkötelesek után). De amíg Litvániában dörögtek a fegyverek, a letteket inkább a tárgyalóasztal mellett próbálták jobb belátásra bírni Gorbacsovék, legalábbis egyelőre. Rigában akkor éleződött ki a helyzet, amikor alábbhagyott a véres vilniusi vihar.
1991. január 15-ére virradóan a szovjet csapatok megszállták a lett rendőrakadémiát és rátámadtak a parlament környéki utakat elbarikádozó gépjárművekre. A lett függetlenségellenes erők által létrehozott Nemzeti Megmentés Bizottsága felszólított arra, hogy mondjon le a kormány, oszlassák fel a parlamentet, s vonják vissza az év eleji áremeléseket, különben átveszi a hatalmat. A következő napok tüntetései és ellentüntetései után január 19-én a Nemzeti Megmentés Bizottsága önmagát nyilvánította a törvényes hatalom letéteményesének, törvényen kívül helyezte a parlamentet és a kormányt, s érvénytelenítette a függetlenségi nyilatkozatot.
Január 20-án az OMON-osok megrohamozták a lett belügyminisztériumot, támadásuk négy halálos áldozatot követelt. Végeredményben azonban Litvániához hasonlóan Lettországban sem bizonyult eredményesnek a Moszkva-barát erők hatalomátvételi kísérlete, illetve a megsegítésükre indított szovjet katonai beavatkozás. Belső támogatás híján január 29-én a Nemzeti Megmentés Bizottsága Rigában felfüggesztette azt a határozatát, amelyben magára vállalta az államhatalmi funkciókat.
A hatalomátvételi kísérletre csattanós választ adott az 1991. március 3-ai népszavazás: a választásra jogosultak 87,6 százaléka járult az urnákhoz, s a szavazók 73,7 százaléka igent mondott a függetlenségre. A referendum népi felhatalmazást adott a Szovjetuniótól való elszakadáshoz, amelynek megvalósítására az 1991. augusztusi sikertelen moszkvai puccs teremtett lehetőséget.
A rigai parlament 1991. augusztus 21-én megerősítette 1990. május 4-i függetlenségi határozatát, Anatolijs Gorbunovs pedig 25-én egyetértésre jutott a hatalomba visszasegített gorbacsovi vezetéssel abban, hogy Lettországban teljesen felszámolják a szovjet hatalmi struktúrákat, és államközi egyezményben rögzítik a szovjet fegyveres erők lettországi tartózkodásának feltételeit. A mintegy hároméves elszakadási folyamat beteljesedését az jelentette, amikor 1991. szeptember 6-án a szovjet Államtanács ténylegesen is elismerte Lettország (és vele együtt a másik két balti állam) függetlenségét.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
