Csúcstechnológiával tér vissza a lárvaterápia

2010. február 19. 12:19

Sebgyógyítási céllal az ausztrál őslakosok, a közép-amerikai maják és az amerikai polgárháború katonaorvosai egyaránt sikerrel vetették be a Lucilia sericata nevű légyfaj lárváit, mert megfigyelték, hogy a nyüvek feleszik az elhalt sejteket, így gyorsítva a sebgyógyulást. A szakemberek által a 20. század csodájának tartott penicillin feltalálása teljesen visszaszorította a korábban bevett lárvaterápiás sebgyógyítást az orvosi gyakorlatban; igaz, például az Egyesült Államok hadseregében jelenleg is az egészségügyi tananyag része a gyógymód.

A lárvaterápia lényege, hogy a sterilizált lárvák enzimjei elpusztítják a kórokozókat, feloldják az elhalt szöveteket, a folyékony táplálékot pedig a lárvák fogyasztják el, anélkül, hogy az élő szövetet károsítanák. Használata Európában a nagy hadseregeket megmozgató napóleoni háborúk során terjedt el.



Az orvostörténeti szakirodalomban a végtagamputáció géniuszának tartott Dominique-Jean Larrey jött rá, hogy a légylárváktól fertőzött sebek gyorsabban begyógyulnak, mint a megtisztított sebek. Napóleon katonaorvosa az egyiptomi hadjárat során figyelte meg, hogy bizonyos légyfajok lárvái elfogyasztva az elhalt szöveteket, meggyorsítják a gyógyulást.



Az amerikai polgárháborúban a konföderációs hadsereg katonaorvosa jegyezte le hasonló tapasztalatát és kezdte mesterséges felülfertőzésekkel gyorsítani a sebgyógyulást.

Végül William S. Baer a világháborús sebesültek sebgyógytásában kísérletezte ki a lárvaterápiát, majd 1917-től kezdve írásba foglalta eredményeit. The Treatment of Chronic Osteomyelitis with the Maggot (Larva of the Blow Fly) címmel a Journal of Bone and Joint Surgery szaklapban 1931-ben közölt cikkében két olyan világháborús sebesült történetét írja le, akik egy hétig feküdtek étlen-szomjan a csatatéren. Amikor kórházba kerültek, állapotuk a várakozásokhoz képest meglepően jó volt, és mint írja „ha az éhség illetve szomjúság nem gyötörte volna őket, állapotukat akár kitűnőnek is minősíthetnénk”.

A veteránok sérüléseinek kezelése során aztán meglepve látta, hogy a sebben több ezer lárva ütött tanyát. A látvány persze undorító volt, a sebet azonnal kimosták, majd lekezelték. Az igazi meglepetés ezután következett: teljesen ép szöveteket találtak a csontra felépülve. A két háború között William S. Baer kísérletekbe kezdett: a Johns Hopkins Egyetemen légylárvákkal fertőzött 21 csontig hatoló sebfertőzésektől szenvedő pácienst. A kísérlet sikerült, a sebek gyorsan gyógyultak, 1931-ben publikált eredményei alapján pedig az Egyesült Államokban a lárvaterápia a mai napig elfogadott gyógymóddá vált.



A második világháború végén a penicillin felfedezése okozta eufóriában az eljárás feledésbe merült. A peniclin és más antibiotikumok elterjedése ugyanakkor nem hozott végső győzelmet az antibiotikumokkal szemben rezisztenssé vált baktériumok okozta fertőzésekkel szemben. Viszont a fekélyes sebek megbízhatóan steril körülmények között azóta is eredményesen gyógyíthatók a lárvaterápia segítségével.

Az antibiotikum előtti korokban már bevált, az Egyesült Államokban orvosilag is engedélyezett, csúcstechnikával segített, kórokozó-mentes eljárás Magyarországon nem került törzskönyvezésre, de a szegedi klinika foglalkozik vele egy nemzetközi kutatás keretében.