Orvosok mutogatták a hisztérikákat

2009. november 19. 11:05

A hisztériát lelki eredetű idegrendszerbeli megbetegedésnek tartják; a hisztérikus alkatú embert pedig olyannak, aki képtelen a valóság talajára állni. Legfőbb pszichés tünete a nagyfokú ingerlékenység, szélsőséges hangulati ingadozás, amely az elhízástól a bénulásig gyakran szervi-testi elváltozásokkal jár együtt. Alapvető vonása a magamutogató önérvényesítés, nagymértékű fegyelmezetlen idegesség, a különcködés, az önuralom hiánya, a mohó kapkodás, túlzó, színészkedő érzelmi kitörések. A törés-zúzással járó jelenetrendezések egyik célja pedig éppen az értő közönség keresése.

A történeti korokon átívelő szociokulturális változást, amely a hisztéria megítélését kísérte, egy új könyv alapján részletesen is megismerhetjük. Andrew Scull, amerikai szociológus Hysteria: The Biography címmel megjelent kötete a 19. század második felében tömegesen hisztérikusnak nyilvánítottakat már nem fogja vigasztalni, bár a könyvből kiderül: nem is betegségről van szó, hiszen a modern elmegyógyászat a hisztéria esetében inkább kóros lelkialkatról szól.



A betegség feltalálójaként számon tartott Hippokratész az anyaméh rendellenes helyváltoztatásaként írta le a görög hüsztrosz, vagyis anyaméh szóra visszavezethető hisztériát. Az újkori gyógyászat John Sydenham (1624-89) neurológiai megközelítése nyomán a diagnózisokban újra divatossá tette a betegséget és azt a férfiaknál is gyakran kimutatta.

A 19. századtól az idegrendszer rendellenességeként azonosított hisztéria kutatói újra a női nemi szerv betegségeként tekintettek rá, akárcsak a hazánkban a kialakuló klinikus pszichiátria, például Moravcsik Ernő Emil (1858-1924) tolmácsolásában. Freud a hisztéria hátterében szervi, idegrendszeri elfajulást sejtett, amely az egyénfejlődés során elsősorban önmagára irányuló érzékiségből származik. Hátterében gyerekkori elnyomott vágyak, elfojtott vágyképzetek állnak, amelyek a felszabaduló energia kielégüléseként törnek elő.

A hisztéria-kutatás történetének egyik különleges fejezete a 19. század nemzetközileg ismert neurológusához, Jean-Martin Charcot (1825-93) patológia professzorhoz kötődik, aki valóságos spektákulumot alakított ki a hisztérikusok kezelése során. A neurózisok pszichoterápiával történő kezelése Charcot párizsi iskolájából, a Salpetrière-ből indult ki. Ide özönlöttek mindazok, akik a félreérthetetlenül erotikus pozícióban vagy hullamereven fekvő, ledér öltözetű hölgyek nyilvános kezelését hozzáértő társaságban óhajtották végignézni. A botrányos spektákulumok tömegesen vonzották a párizsi közönséget. A hisztérikus tüneteik miatt vizsgált hölgyeket itt akár színlelt orgazmus közben is láthatták, s ez érthető módon hamar megtalálta az érdeklődőket, s korántsem csak a legfelsőbb osztályok körében.

E különleges események gondosan megrendezett jeleneteit rögzítő fényképek a hisztériás rendellenességet a nőiesség és a szexualitás keretében ábrázolták. A kortársak szemében ugyanakkor Charcot nem valamiféle népszerű szórakoztatóiparos, vagy marginális sarlatán volt, aki a szexuálisan kiéhezett nyálcsorgató közönség igényeit szolgálta, hanem éppenséggel egy születőben lévő új tudomány bölcs, tudós szakértője. Neurológiai konzultációin cárok és hercegek mellett a kor nagykereskedői, bankárai is feltűntek. Leghíresebb betegei kétség kívül nők voltak; Charcot ugyanakkor személyesen mégis úgy gondolta, a hisztéria esetében nem női betegségről van szó.



Charcot kedvenc hisztériával kezelt páciense Blanche Wittman volt, aki a leírások szerint valósággal fürdőzhetett szerepében, amikor a hisztéria professzor a beavatottak számára kimódoltan színre vitte a hisztérikus jelenetet. André Brouillet 1887-es képén meg is örökíti Charcot egyik megrendezett hisztérikus jelenetét Blanche-sal. Blanche a professzor asszisztensének karjában vonaglik, csípőjét előretolva, fedetlen keblekkel látható, miközben fejét félrefordítva feltehetőleg orgazmust színlel. Hasonló hisztérikus jelenetek színrevitelével összesen 16 évet töltött Charcot párizsi iskolájában, a Salpetrière-ben, majd Marie Curie laboránsa lett, végül rádiummérgezés miatt lábait és bal karját amputálták.

A tudós spektákulumain készített képek hamar elterjedtek és ekképpen rögzítették a hisztériáról alkotott máig közkeletű imázst. A valóság illúzióját hordozó képeket látva a kortárs gondolkodók egy része morálisan elutasította Charcot működését. Így tett például Tolsztoj vagy Maupassant, vagy Madame Renooz is, aki élesen bírálta a neurológus tevékenységét a Revue scientifique des femmes lapjain: valóságos élveboncolásnak nevezve a Charcot által orvosi beavatkozásként előadott tudós mutatványt, amelyek szerinte sem a hisztéria okait, sem a kezelési módokat nem érintették.

Mégis, amint Elaine Showalter feminista történész megjegyzi, Charcot egyáltalán nem nevezhető durva nőgyűlölőnek, hiszen éppenséggel meglehetősen liberális álláspontot képviselt a női egyenjogúsítás ügyében, de éppúgy kitartott a mára elfogadottá vált álláspont mellett, miszerint a hisztériát nem lehet tudományosan női betegségnek nyilvánítani.