Emlékezet és valóság - a magyar politika vezéralakjai a világháborúban
2005. május 30. 15:15 Hajdu Tibor
<
Károlyi Mihály
Károlyi egyéniségének megfelelő, sajátos módon reagált az őt ért vádakra: a konkrét rágalmakat, mint hazaárulás, a király és politikus-társai megtévesztése, március 21. előtti kommunista kapcsolatok vagy az, hogy azért kezdte a földosztást saját földjén, mert az már a hitelezőké volt, visszautasította ugyan, de a politikai vádakra, mint entente-barátság és szélső baloldaliság szinte ráduplázott, emlékirataiban 1913-1914-es nyugati útjai és tárgyalásai jelentőségét erősen eltúlozta, ugyanúgy, mint ifjúkori szocialista szimpátiáit és 1914-es pacifizmusát. Ennek okait egyrészt arisztokratikus egyéniségében kereshetjük, amely baloldali meggyőződéssel párosulva különös tételekben jelentkezik, nem utolsó sorban őt megtagadó rokonai és barátai szándékos pukkasztásában, másrészt, mert a háború után már tényleg olyan baloldali volt, amilyen korábban nem volt és aktuális nézeteit szívesen vetítette vissza a múltba. Ráadásul az, ahogy őt demonizálták és olyan emberfeletti képességekkel ruházták fel, mintha rajta múlt volna 1918-ban a határok megvédése vagy az antant politikájának befolyásolása, tetszhetett neki, miután nagyra tartotta Tiszát, az anti-Tisza szerep is.Védekezését memoárjában, melynek már címe is elég szerénytelen (`Egy egész világ ellen`, `Harcom a békéért`) olyan hatásosan adta elő, hogy megtévesztette híveit és ellenségeit, sőt sokáig egyes történet-kutatókat, például engem is. Kicsit meg is sértődött az emigrációban legjobb barátjára, Jászi Oszkárra, mert a saját memoárjában Károlyi büszkén vállalt állítólagos marxizmusát, nacionalizmus-ellenességét, békeharcát, sőt politikai komolyságát azok valódi értékére szállította le.
Memoárjában külön fejezet foglalkozik másfél órás audienciájával Poincaré francia köztársasági elnöknél 1914. február 2-án. Ez siker volt, amennyiben a Francia Köztársaság elnöke először fogadott magyar ellenzéki politikust, de a francia irodalomból nem tűnik ki, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítottak volna neki. 1914-es amerikai látogatásaival Apponyi korábbi útját folytatta. Hosszan ecseteli hazatérése romantikus történetét. Elítéli Apponyi pálfordulását, de azt elfelejti megemlíteni, hogy 1914. novemberében ő olvasta fel a képviselőházban a 48-as pártnak a háborút támogató nyilatkozatát. Inkább arról ír, hogy mit gondolt és mit mondott baráti körben, önbírálatot gyakorolva azért, hogy 1916 nyaráig szolidáris maradt Apponyiékkal. Ettől kezdve valóban nyíltan fellépett a háború ellen, de emlékirataiból is kiderül, hogy egyetlen `titkos` akciójáról Svájcban 1917 őszén, előtte és utána is beszámolt a királynak és a külügyminiszternek, tehát jóváhagyásukat kérte. Tehette, hiszen a király messzebbre ment még 1917-ben, mint ő.
Károlyi elismeri, hogy a parlamenti és a parlamenten kívüli ellenzék sem volt képes tettekre a háború ellen 1918 októberéig, hangsúlyozva, hogy ez nem rajta múlott; ami igaz, de az 1919 utáni Károlyi nem érte volna be ennyivel.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
