100 éve született Mihail Solohov
2005. május 24. 11:00
Száz éve, 1905. május 24-én született Mihail Solohov Nobel-díjas szovjet-orosz író, elbeszélő.
<
Nagyívű regényeposzát, a Csendes Dont húszévesen, 1925-ben kezdte el, s amikor 1928-ban az első két kötet megjelent, neve egy csapásra ismertté vált. A Csendes Dont már a harmincas években számos nyelvre lefordították, a világirodalom egyik legolvasottabb könyve lett. Az 1912-22 között játszódó regény a hagyományokhoz ragaszkodó kozák család felbomlásának története. Az alkotás azonban annyira elütött a szocialista realista eszményeknek egyébként minden téren megfelelő solohovi életműtől, hogy a plágium vádja már 1929-ben felmerült. A gyanút táplálta, hogy egy kezdő, fiatal és képzetlen irodalmár rukkolt elő a remekművel, aki élete hátralévő fél évszázadában meg sem tudta közelíteni ezt a minőséget, ráadásul olyan eseményekről is életszagúan írt, amelyek idején még iskolás volt. Az elmélet szerint a könyv valódi szerzője egy Fjodor Krjukov nevű, 1920-ban elesett fehérgárdista tiszt lett volna, az ő zsákjában talált kézirat alapján látott neki Solohov a Csendes Donnak. A vita évtizedekig nem csillapult, mígnem 2000-ben, az író születésének 95. évfordulóján rendezett moszkvai kiállításon bemutatták a Csendes Don elveszettnek hitt kéziratát. A regény nagy sikerű filmváltozatát 1957-ben Szergej Geraszimov rendezte meg.
Következő kötetét, a mezőgazdaság kollektivizálását megörökítő Feltört ugart negyed századon át írta, a könyv első része 1938-ban jelent meg - magyar címe először Új barázdát szánt az eke volt. A folytatás 1960-ban látott napvilágot és Lenin-díjat hozott az írónak. Az orosz parasztság életkörülményeit bemutató könyv tulajdonképpen a sztálini kolhozpolitika kedélyes illusztrációja, pedig Solohov nagyon jól látta, mi történik a mezőgazdaság kolhozosításának éveiben: kuláknak nyilvánított kozákok ezreit börtönözték be, családtagjaikra éhhalál várt. Az ekkor már a kommunista pártba is belépett író tiltakozó leveleket, táviratokat küldött Sztálinnak, aki eleinte kegyként kétezer bebörtönzöttet szabadon bocsátott, többre azonban nem volt hajlandó. 1937 tavaszán a Don menti Rosztovban a rendőrség letartóztatási parancsot adott ki Solohov ellen. Erről egyik jóakarója értesítette, ő pedig nyomban Moszkvába menekült, hogy magától Sztálintól kérjen segítséget. Sztálin kegyesen fogadta, a vezéri jóindulat megnyilvánulásaként Solohov beszédet mondhatott a bolsevik párt 1939-es kongresszusán. Ez a kor sajátos jelrendszere szerint azt jelentette, hogy végleg megúszta a tisztogatásokat. A megrázkódtatások, valamint a háború borzalmai nem múltak el nyomtalanul: tehetsége kiapadóban volt, művészileg leépült, és ezt ő is érezte. Pályája hanyatlani kezdett, ráadásul közszereplései miatt személye is kompromittálódott. 1956-ban még világszerte elismerést váltott ki Emberi sors című kisregénye, amelyből költői szépségű filmet rendezett Szergej Bondarcsuk. Pedig ez az érzelmes történet is alighanem alapvetően hamis: a német fogságból szabaduló főszereplőnek a hasonló sorsú százezrekhez hasonlóan valamelyik lágerben kellett volna kikötnie, s onnan vissza sem tért volna.
Solohov nagyregénynek szánta A hazáért harcoltak című művét, amelyről tisztelői azt remélték, hogy a 20. századi Háború és béke lesz. A kéziratot azonban többször félretette, így a regény - amelynek csak első részei készültek el - végül csalódást okozott, akárcsak a Bondarcsuk rendezte 1975-ös filmváltozat. Az ötvenes évek végére Solohov teljesen elszigetelődött. Írótársaival rendszeresen - és durván - konfrontálódott, a másként gondolkodók engesztelhetetlen ellensége volt, a hatalomhoz azonban törleszkedett. 1937-től tagja volt a Legfelsőbb Tanácsnak, 1939-től a Tudományos Akadémiának, 1961-től haláláig az SZKP Központi Bizottságának. 1941-ben Sztálin-, 1960-ban Lenin-díjat kapott, s kétszer elnyerte a Szocialista Munka Hőse kitüntetést. A 1965. évi irodalmi Nobel-díjért - azért a díjért, amelyet Paszternak és Szolzsenyicin nem vehetett át -, Stockholmba utazhatott.
A hetvenes évek végén fizikai állapota romlani kezdett. Súlyos cukorbajához és magas vérnyomásához az idült alkoholizmussal járó májbetegség is járult. A Cimljanszkoje nevű édes pezsgőből ötven éven keresztül minden nap megitta adagját, még a háború alatt is. Két agyvérzés után súlyos infarktust kapott, de 1984. február 21-én gégerákban halt meg szülőhelyén, a Kruzsilin-tanyán.
(Panoráma)
Támogasd a 
szerkesztőségét!
