230 éve végezték ki Pugacsovot, az orosz parasztforradalmárt

2005. január 21. 15:48

 Pugacsov 1742-ben született doni kozák családban. 1770-ig az orosz hadseregben szolgált, részt vett a hétéves háború (1756-63) utolsó csatáiban, az 1764-es lengyel hadjáratban és az 1768-74-es török háborúban is, ahol megsebesült. Az írástudatlan katona otthagyta a sereget és vándorútra kelt, főleg az óhitűek közösségeit kereste fel. Amikor hallott az 1772. évi, kegyetlenül levert uráli kozáklázadásról, Jaick (ma Uralszk) városába ment, ám katonaszökevényként letartóztatták, Kazanyban börtönbe zárták, majd száműzték Szibériába. Pugacsov megszökött és 1773 júniusában a Volgától keletre trónkövetelőként lépett fel. Azt hirdette, hogy ő III. Péter cár, II. (Nagy) Katalin férje, állítólag hasonlított is az 1762-ben Katalin szeretője, Orlov által meggyilkolt uralkodóra. 1773. szeptember 17-én parasztháborút indított a Jaik folyó menti kozákokhoz szóló kiáltványával.

Nagy Katalin törvényei lehetővé tették, hogy a nemesek jobbágyaikat elűzzék, deportálják vagy kényszermunkára küldjék, eladhatták, elzálogosíthatták, elárverezhették vagy elszakíthatták őket családjuktól, a parasztok ezért tízezrével szökdöstek az ország peremterületeire. Miután Pugacsov kihirdette a jobbágyság eltörlését, érthetően sokan álltak be követői közé, nemcsak parasztok, de szabad kozákok, bányászok, papok is, a manufaktúrák munkásai, a nemzetiségek közül főleg a baskírok, tatárok és kalmükök. A mozgalom gyorsan terjedt az Ural és a Volga-vidék népei között. Hamarosan 25 ezren álltak Pugacsov mögött, a felkelők a Gyemidov-fegyvergyár elfoglalása után jelentős felszereléshez is jutottak. A háború során a vezér földet, törvényt és szabadságot ígért követőinek, elképzelései szerint a felkelés végső célja Katalin trónfosztása és egy kozák-paraszt állam megteremtése volt, melynek uralkodója az igazságos "paraszt-cár". A hadjárat alatt kitűntek előnyös tulajdonságai: bár analfabéta volt, átlagon felüli hadvezéri képesség, szervezői készség, rendkívüli energia és természetes észjárás jellemezte.

II. Katalin akkor kezdte a lázadást komolyan venni, amikor Pugacsov felszaporodott serege bevette Orenburgot, az Ural-vidék kereskedelmi központját, és a környék földesurai Moszkvába menekültek. Szamara 1744. januári eleste után Bibikov tábornokot küldte a felkelők ellen, aki le is győzte őket Tatyiscsevónál, felmentette Orenburgot és Ufát. Pugacsov Kazanyig vonult, júliusban felégette a várost, de az ottani Kremlt nem tudta bevenni. A Michelson tábornoktól elszenvedett vereség után átkelt a Volgán, s új erőket toborzott a doni kozákok, a csuvasok és mordvinok között. Jóllehet urál-vidéki hívei nem követték, augusztusban így is bevette Szaratovot és Penzát. Ezután azonban Moszkva helyett dél felé indult, megostromolta Caricint (ma Volgográd), de a közeli Szareptánál szeptember 3-án döntő vereséget szenvedett.

Pugacsov fejére 50 ezer rubeles vérdíjat tűztek ki, ezért és a remélt amnesztiáért alvezérei szeptember 8-án elárulták és kiadták. 1775. január 21-én nyilvánosan, ötödmagával fejezték le Moszkvában. A Jaik folyót ekkor keresztelték át Uralnak, Jaick városát pedig Uralszknak, hogy a nevek se emlékeztessenek a felkelésre. A résztvevőkkel nem bántak túl szigorúan, 1775 végén a még fogságban lévők amnesztiát kaptak. A felkelés nyomán a kormányzat felismerte, hogy a peremterületeken a helyi önkényeskedés mérséklésére meg kell erősítenie hatalmát, ez volt az 1775-ös közigazgatási reform célja.

A "pugacsovscsina" történetét Puskin dolgozta fel A kapitány lánya című regényében, Jókai Mór is írt róla egy kisregényt.

(MTI - Panoráma)