Ukrajna múltja

2004. december 21. 11:07 Megyesi Csaba

A ruszinok voltak az elsők, akik törzsszövetségben élve, hosszabb ideig uralmuk alatt tartották a területet. 882-ben elfoglalták Kijevet és a város a X. század végére az egységes rusz állam - a Volga-folyó nyugati részétől a Dunáig, illetve a Fekete-tengertől a Balti-tengerig - központja lett, amely Kijevi Nagyfejedelemségként ismert. 988-ban, a kijevi vezető, Volodymyr felvette a bizánci kereszténységet - Cyril misszionárius térítő munkájának hatására -, ezzel kezdetét vette Konstantinápoly befolyásának hosszú időszaka. A 12. században a földbirtokos nagyurak torzsalkodása hanyatláshoz vezetett, és a mongol áradat elsöpörte az országot, Kijevet lerombolták. A 14. században a területet Lengyelország és a Litván Nagyfejedelemség foglalta el, de az ukrán nép egyre erősebben adott hangot különállásának.

Az ukrán nacionalizmus egyre erősödött, az 1840-es években már javában virágzott, ezért Oroszország egyre erősebb eszközökkel lépett fel ellene. Betiltották az ukrán nyelvet az iskolákban, újságokban és a könyvekben is. Kijev ebben a században önerőből csak rövid és zavaros időszakokban tudta úgy-ahogy fönntartani függetlenségét.

Az I. világháborút és a cári uralom összeomlását követően Ukrajnának lehetősége adódott, hogy kivívja függetlenségét, ám a sok érdekcsoport egyike sem tudta magához ragadni az irányítást. Polgárháború tört ki, az ország anarchiába esett, amely során hat hadsereg harcolt a hatalomért. Kijev ötször cserélt gazdát egy év alatt, 1918-19 között galíciai felségterületen kérészéletű Nyugat-Ukrajnai Népköztársaság működött. Az Oroszországgal, Lengyelországgal, valamint különféle ukrajnai politikai és etnikai frakciókkal folytatódó harcok eredményeképp Lengyelország megtartotta Ukrajna nyugati részét, Szovjetunió pedig a többit. 1922-ben Ukrajna hivatalosan a Szovjetunió részévé. Miközben a moszkvai vezetést lefoglalták a közvetlen, belső problémák, az 1920-as évek második felében újabb ukrán nemzeti felkelés tört ki. Sztálin legelőször Ukrajnában hajtotta végre a hatalmát veszélyeztető nacionalizmus elfojtását. 1932-33-ban "éheztetési programot" rendelt el, amely 7 millió ukrán életébe került. Az értelmiségieket kivégeztette és deportálta. A tisztogatás ezután az ország, az ukrán nép elsődleges vallási szimbólumaival, templomaival és székesegyházaival folytatódott.  Több mint 250 épületet romboltak le. Az 1937-39-es események során további, több százezer ukránt végeztek ki, vagy küldtek munkatáborokba.

A II. világháborúban, 1942-ben alakult a német és a szovjet hadsereg, valamint a vörös partizánok ellen hadakozó Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) és az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN), valamint Galícia náci kormányzója, Otto Wechter ukrán önkéntesekből felállított Galícia SS hadosztálya. A két előbbi a háború után néhány évig még folytatta diverzáns tevékenységét a szovjet hatóságok ellen. A II. világháború során a Vörös Hadsereg és a német erők között dúló háborúban 6 millió fő halt meg. Becslések szerint a 20. század első felében a háborúk, éhezések és népirtások következtében Ukrajna felnőtt férfi lakosságának fele, női lakosságának negyede halt meg.

Az 1596-os breszti unióval létrejött ukrán görög-katolikus, unitus egyház a nemzeti függetlenség jelképe Ukrajnában. Az orosz ortodox egyház megszületése óta, többnyire állami segítséggel törekedett megsemmisítésére és beolvasztására. A jelentős nyugati területekkel és görög-katolikus hívők tömegeivel megnagyobbodott Szovjetunió nem kívánta megtűrni a Vatikán fensőbbsége alá tartozó, s "gyanús" kapcsolatokkal bíró egyházat. 1944 novemberében elkezdődött az unitus egyház elleni kampány. A sajtóban a németekkel való kollaborálással, valamint a szovjetellenes ukrán fegyveres ellenállás akkor főbenjáró bűnnek számító támogatásával vádolták meg az egyházat. (A kampány vezéralakját, a provokatőr Jaroszlav Halan újságírót 1949 augusztusában Lvivben megölték) A sajtókampányt letartóztatások és szibériai deportálások követték. 1946. március 8-a és 10-e között a lvivi Szent György székesegyházban állami utasításra zsinatot hívtak össze - kánonjogi szempontból teljesen szabálytalanul. A zsinat kimondta, hogy az unitus egyház nem létezik, az 1596-os breszti uniót megszüntette, és csatlakozott a Moszkvai Patriarchátushoz.

Az egyház azonban nem szüntette be működését: hívei magánházaknál, erdőkben, temetőkben jöttek össze, titokban papokat képeztek és szenteltek fel. Bár a Vatikán hosszú ideig kerülte az orosz ortodox egyházzal való konfrontálódást, s nem állt ki az unitusok mellett, a föld alá szorított egyháznak mégis nagy szerepe volt az ukrán nemzettudat ébrentartásában. Változás a Vatikán Kelet-politikájában II. János Pál pápa színrelépésével történt, aki az unitusok következetes támogatásával vállalta mind a szovjet hivatalosság, mind az orosz ortodox egyház támadását.

Ukrajna - mivel önálló államiság híján nem is volt abban a helyzetben - nem folytatott hódító háborúkat. Területének jelentős részét az 1939 és 1945 közötti szovjet terjeszkedésnek köszönheti. Korábban, még 1918-ban, amikor a helyi ukránellenes beállítottságú bolsevikok létre akarták hozni a különálló Donyeck-Krivoj Rog Köztársaságot, Lenin kitartott amellett, hogy ez a térség maradjon Szovjet-Ukrajna része. A háborús hódítások folyományaként a Galíciával, Volinnyal, Bukovinával és Kárpátaljával "kiegészített" Szovjet-Ukrajna a háború végére több mint 580 ezer négyzetkilométerrel gyarapodott. 1954-ben a perejaszlavi-i orosz-ukrán megállapodás 300. évfordulójának emlékére "az orosz nép barátságának bizonyítékaként" Hruscsov Ukrajnának ajándékozta az addig az Orosz Föderációhoz tartozó, tatár őslakóitól erőszakkal éppen megtisztított Krím-félszigetet.

Ukrajnának a Szovjetunión belüli szerepe Hruscsov pártfőtitkárságának idején értékelődött fel. "Második az egyenlők között" - ilyen voltettől az időszaktól a köztársaság helyzete. A Kreml szívesen osztotta ki a kisebbik testvér szerepét Kijevnek, hiszen Ukrajna volt az a köztársaság, illetve az ukránság volt az a nemzet, amely komoly fenyegetést jelentett az orosz hegemónia számára. Élénken élt még ugyanis a negyvenes évek második felének, Nyugat-Ukrajna majdhogynem polgárháborús emléke. Éppen ezért Moszkva a "kisorosz" szerep vállalásáért hajlandó volt bevonni a birodalom vezetésébe a megalkuvó ukrán politikai elitet.

Azon túl, hogy az 1976-ban alakult Ukrán Helsinki Társaság, a lvivi Oroszlán Társaság, majd az azokat tömörítő Ruh folyamatosan síkraszállt a függetlenség, az elnyomott ukrán nyelv jogai, az ökológiai problémák megoldása és az általános demokratizálás követelése mellett, semmiféle konkrét államépítő és gazdasági programmal nem rendelkeztek. Úgy tűnt, hogy a javarészt írókból, történészekből és más humán értelmiségiekből álló ellenzéki tömörülés valójában még a balti államok újrafüggetlenedése (1989-1991) után sem gondolta komolyan, hogy a szovjet vezetés hajlandó lesz tudomásul venni Ukrajna elszakadását. Vazallus, Moszkvának mindenkor készségesen behódoló kommunista pártelitje is csupán valamiféle megreformált Szovjetunió létrehozását tudta elképzelni.

Az 1986-os csernobili katasztrófa jelentette Ukrajna függetlenedési törekvéseinek újabb fellángolását, válaszul a lassú orosz intézkedésre.  Két évvel később az elszigeteltségből kitört az Egyesült Keleti egyház. Kijevben prominens értelmiségek és írók létrehozták az Ukrán Népi Mozgalmat, melynek képviselői 1990-ben helyeket szereztek az ország parlamentjében. Júliusban a parlament kinyilvánította szuverenitását, majd az után, hogy 1991 augusztusában meghiúsult a szovjet állampuccs, betiltották az Ukrán Kommunista Pártot (CPU), és decemberben a lakosság túlnyomó része a függetlenségre szavazott.

A szovjet gazdasági rendszer a tagköztársaságoknak egymástól való kölcsönös függőségére épült. Ukrajna a Szovjetunión belül grandiózus, ugyanakkor elavult nehézipart működtetett, amely az oroszországi energiahordozóktól függött. A független Ukrajna számára tulajdonképpen ez a birodalmi örökség egyik eleme, s ez számos problémát vet föl. Elsősorban az Oroszországtól való gazdasági függőséget: Ukrajna 90%-ban függ az ottani szállításoktól. Az ország amellett, hogy elszakadt a nyersanyagforrásoktól, hagyományos piacait is nélkülözni kénytelen. A fellendülés és a gazdasági konszolidáció ugyanis beláthatatlan messzeségben van, s ez azoknak az erőknek a malmára hajtja a vizet, akik a minél szorosabb FÁK-integrációt kívánják. Arra hivatkoznak, hogy a gazdasági rendszer Nyugaton is az egységesülés jegyeit mutatja, ebből következően miért ne lenne követhető ez a példa a posztszovjet térségben is. Így az is prognosztizálható, hogy a térségben a függetlenség vagy függés kérdése egyre inkább gazdasági kérdéssé válik.