Osborne, a dühös fiatal

2004. december 13. 12:14

Ez a színház mutatta be 1956-ban negyedik és egyben azonnali világhírt szerzett színművét, a Dühöngő ifjúságot is, amellyel Osborne a "dühös fiatalok" nevű irodalmi mozgalom elindítója lett. A csoport, amelynek olyan tagjai is voltak, mint John Arden és Arnold Wesker, az angol irodalom korabeli arculatának több oldalú és gyökeres megváltoztatását tűzte ki célul. A viktoriánus szellemű társadalmi és művészi értékrend felborításával a regény több évszázados műfaji egyeduralmát megdöntve ismét a drámát állították a középpontba. Brecht szellemétől korántsem idegen dramaturgiájuk szerint a színház az egyetlen művészeti fórum, amelyen keresztül társadalmi méretű tudat- és véleményformálás lehetséges. A Dühöngő ifjúság korabeli rendkívüli hatásának titka az első mondattól az utolsóig ható felfokozott érzelmi szuggesztivitás, a körülményein változtatni képtelen, önpusztító lázadó elfojtott indulatainak feszültsége. A darab hőse - valójában antihőse -, Jimmy Porter az establishment, a konvenciók ellen küzdő fiatalság megtestesítőjévé vált. A műből 1958-ban Tony Richardson rendezett filmet, Richard Burtonnel a főszerepben.

Osborne-nak az idejétmúlt szociális és politikai intézményekkel és magatartásformákkal szembeni szenvedélyes gyűlöletét tükrözte a szintén világsikert aratott A komédiás (1957) című darabja. További híres alkotásai a brechti hangvételű Luther (1961), Az elfogadhatatlan tanúvallomás (1965), a Nekem való hazafi (1965), a Tiszteletben tartott kötelék (1966) és Az amszterdami szálloda (1968), melyek inkább dramaturgiai újszerűségükkel hatottak, s vállaltak úttörő szerepet egy új drámaírói stílus meghonosításában. 1963-ban a Tom Jones-film forgatókönyvéért Oscar-díjat kapott.

1958-ban Tony Richardsonnal együtt megalapította a Woodfall Films vállalatot, majd 1960-tól az Oscar Lewenstein Plays Ltd. Igazgatója lett. A nyolcvanas évek elejétől tévéjátékokat írt, majd 1992-ben megírta a Dühöngő ifjúság folytatását, az 1993-ban Londonban mérsékelt sikerrel bemutatott Déjavu-t, amelyben az öregedő Jimmy Porter - mint gyakorta megjelenő újságcikkeiben maga Osborne is - elsősorban a homoszexuálisok ellen fakadt ki.

Osborne az életben is nehéz embernek bizonyult, csípős nyelvével rengeteg ellenséget szerzett magának. Talán az anyjával kapcsolatos gyerekkori traumák, talán a nőkkel való ambivalens viszonya miatt is ötször nősült. Első felesége, Pamela Lane volt még az ötvenes években, őt Mary Ure színésznő követte 1963-ig, majd 1963 és 1968 között Penelope Gilliatt filmkritikus, 1968 és 1977 között Jill Bennett színésznő következett, akinek sikerült a legvadabb nőgyűlölő kitöréseket kihoznia Osborne-ból. Ötödik házassága Helen Dawsonnal, a The Observer egykori kritikusával azonban jól sikerült, a rossz nyelvek szerint azért, mert Helen kevésbé volt ambiciózus, mint elődei.

Osborne - mintegy tíz év különbséggel - két kötetben jelentette meg visszaemlékezéseit. Az elsőt 1981-ben A Better Class of Person, a másodikat pedig 1991-ben Almost a Gentleman címmel. Mindkettőben kíméletlenül bírálta édesanyját, Penelope Gilliatt-tól született lányát és korábbi feleségeit. 1986-ban ötödik feleségével Shropshire-be vonult vissza, s itt is halt meg tíz évvel ezelőtt, karácsony éjszaka, 1994. december 24-én.

(Panoráma - Sarudi Ágnes, Sajtóadatbank)