Csehov, az elvágyódás írója

2004. július 15. 13:20

Ezekben az években kezdett - keresetének kiegészítése érdekében és engedve az írás iránti vonzalmának - Antosa Csehonte álnéven mulattató, csípős karcolatokat írni az 1880-as években divatba jött vicclapok számára. 1884-ben novelláskötettel is jelentkezett, s 1886-ban a Szürkület című elbeszélés-gyűjteményért Puskin-díjat kapott. 1887-ben a konzervatív Novoje Vremja című lap belső munkatársa lett, s így elszakadhatott a vicclapok időigényes kiszolgálásától. Ebben az évben írta Ivanov című színdarabját, melynek művelt, alapjában tehetséges, de hit, akaraterő híján céltalanul bolyongó hőse saját tehetetlenségét megelégelve öngyilkosságot követ el.

Csehov ekkor már egyértelműen az irodalmi hivatásnak élt, művészetének meghatározó vonásai egyre élesebben kirajzolódtak. Sajátos, eredeti látásmódjának fontos elemét alkotta tudományos tájékozottsága emberi testről és lélekről, valamint a korán rátört tüdőbetegség, amely folytonosan emlékeztette az emberi törekvések megvalósítását behatároló idő végességére. Haláltudata áthatja a bizonytalan remények és a szomorúság lírai ábrázolását, de humora is mindvégig jelen van történeteiben, lágyítja vagy ellenkezőleg, elmélyíti azok tragikumát.

1888-ban jelent meg A sztyepp című kisregénye, melyet a kor vezető irodalmi folyóirata, a Szevernij Vesztnyik közölt. A kritikusok az írót túlzott objektivitással vádolták, s hiányolták műveiből az olvasónak szánt útmutatást. 1890-ben Szahalin szigetére utazott, hogy tanulmányozza az ottani hírhedt fegyenctelep életét. Élményeiről Szahalin című útirajzában számolt be (1894), s a szociológiai igényű mű - az irodalomban elég ritka - kézzelfogható eredményt is hozott: a kormányzat egy hivatalos vizsgálat nyomán némileg javított a fegyencek életkörülményein.

Folytatta drámaírói kísérletezését is, szakított az Osztrovszkij-iskola hagyományaival, s az általa oly fontosnak tartott monotónia, a `semmi` köré igyekezett `drámaiatlan drámai` kereteket építeni. A Sirály (1896) a szentpétervári Alekszandr színház bemutatóján óriásit bukott. Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko, a moszkvai Művész Színház vezetői azonban 1898 decemberében sikerre vitték a darabot, visszahozva Csehov drámaírói kedvét. Ettől fogva színpadi karrierje töretlen: a Ványa bácsi (1897), a Három nővér (1900-1901) és a Cseresznyéskert (1903-1904) akkor is, napjainkban is szívesen és gyakran játszott színművek.

Darabjainak hatása a modern drámairodalomra a mai napig érezhető. Viktor Jerofejev, orosz író így fogalmazza meg a csehovi hősök elvágyódását a kilátástalan ürességből: "A Három nővérben mindenki ezt mondogatja: "Moszkvába, Moszkvába, Moszkvába". Ez az elképzelt Moszkva persze nem létezik. De létezik ez a térbeli mozgás arrafelé, ahol sokkal jobb, mint az a hely, ahol éppen vagyunk. Vagyis minduntalan az az érzésünk támad, mintha nem a megfelelő karosszékben foglaltunk volna helyet, és át kellene ülnünk abba, amelyikben otthonos meghittség fogad."

1891-93-ban az éhínség és a kolerajárvány idején orvosi szolgálatot teljesített. 1892-ben kis birtokot vett Melihovóban, ahol hat évig élt idős szüleivel és Maria nevű húgával. Olyan elbeszélések születtek ebben az írói szempontból igen termékeny korszakában, mint a Szomszédok, A léha asszony, a Gyilkosság, a Parasztok és a 6-os számú kórterem.

1897-ben Csehov tüdővérzést kapott, s így súlyos betegsége nyilvánvalóvá vált. 1899-ben - színdarabjai kivételével - 75 ezer rubelért eladta műveinek kiadói jogát A. F. Marksznak, és a napfényes Jaltán építtetett villát. 1901-ben megnősült, feleségül vette Olga Knyippert, a fiatal színésznőt, aki több darabjában is főszerepet játszott. Sikereit azonban beárnyékolta egyre súlyosbodó betegsége, szorongató halálérzete.

Negyvennégy évesen, 1904. július 15-én érte a halál egy német fürdővárosban, Badenweilerben. (A német kisváros az idei centenárium alkalmából Nemzetközi Emlékév keretében emlékezik az íróra.)

(MTI Panoráma - Mán Orsolya)