Semmi sem az, aminek látszik
2002. augusztus 12. 00:57 Horváth Gábor
Ekkora sort utoljára a nyolcvanas évek elején, a Lenin-mauzóleumnál láttam, no meg tavaly húsvétkor a Vatikáni Múzeum előtt. Otthon talán az Andrássy úton, a Terror Házánál. De egyik helyen sem volt negyven fok meleg, és nem tűzött hétágra a nap. Az F utcán, az FBI háztömbnyi székházának tőszomszédságában kétsaroknyi hosszan várakozik a békés tömeg.
A 355-ös rejtélye
Most megtudja! – ígéri a plakát, és akik kint állnak, azok még nem tudják, hogy nem fogják megtudni. A kémkedés az ezernyi történet, a kiállítási tárgyak, a szituációs játékok és a részletes technológiai leírások ellenére – vagy talán éppen azért – megmarad sötét misztériumnak, kalandvágyó felnőttek életre-halálra folytatott társasjátékának. A Nemzetközi Kémmúzeum nem hazudik, csak éppen nem mondja el a teljes igazságot. És még csak nem is azért, mert nem akarná. De az igazság valószínűleg olyan unalmas, hogy semmiképpen sem vetekedhet James Bond Aston Martinjának filmbéli fegyvereivel. Kit érdekelne, hogy naponta elemzők százai olvassák például az iraki sajtót, böngészik a sivatagról készült műholdas fényképeket, értékelik a követségi táviratokat – miközben az „igazi” kém lassan olyan ritka, mint a fehér holló?
Washington a kémek Mekkája. Egyrészt itt születnek manapság a világ legfontosabb döntései, ami már-már mágikus vonzerőként hat a legkülönfélébb titkosszolgálatokra. Másrészt itt turistabusszal lehet végigjárni a legizgalmasabb helyszíneket, miközben volt KGB-tábornok vagy CIA-szakértő mesél az egykori híres esetekről. A mostani szezontól pedig várja a látogatókat a Nemzetközi Kémmúzeum, amely az augusztusi hőségben tárlóival és nagy teljesítményű légkondicionáló berendezéseivel egyaránt kellemes borzongást ígér.A volt Szovjetunión kívül alighanem Amerikában szeretik a legjobban a kémkedésről szóló valós történeteket és legendákat. Az Egyesült Államok már születését is jelentős részben a kémkedésnek köszönheti. Az első elnök, George Washington számos erénye mellett legjobban talán ehhez értett. Mint egy csalódott angol tábornok megjegyezte, az amerikaiak a függetlenségi háborúban Őfelsége piros kabátosait nem annyira katonai erejükkel, mint inkább kiváló hírszerzésükkel győzték le. A britek csapatmozgásait követő Culper-hálózat egyik tagjának, a 355-ös számon nyilván tartott, a szakirodalomban Ladyként emlegetett ügynöknek a kiléte a mai napig titok. Márpedig Amerika tud titkot tartani. Amiben jelentős szerepe van egyébként Thomas Jeffersonnak, a harmadik elnöknek, aki nagyon ügyes titkosírás-kódoló hengert szerkesztett.
A Nemzetközi Kémmúzeum persze messzebbre tekint vissza. Állítólag ez a világ második legrégebbi hivatása. Az előcsarnokban, amíg a pénztárhoz érünk, megtudjuk, hogy agyagtábláin Hammurápi már 3800 évvel ezelőtt büszkélkedett kiterjedt kémhálózata eredményeivel. A Biblia szerint Mózest maga az Úr buzdította Kánaán kikémlelésére. Shu Tzu két évezreddel ezelőtt Kínában kézikönyvet írt a felderítésről. A briteknek sincs mit egykori gyarmataik szemére vetniük. Sir Francis Walshingham volt az, aki 1570-ben megszervezte a modern világ első hivatásos titkosszolgálatát. Az MI6 atyjának viszont a Robinson Crusoe szerzőjét, Daniel Defoe-t tartják. Valószínűleg vele kezdődött a brit irodalom jeles képviselőinek különös vonzódása a kémkedéshez, ami a XX. században Ian Fleming James Bond-sorozatába torkollott. A dolgok persze sokat fejlődtek, a múzeum adatai szerint jelenleg a világon 421 kémszervezet működik. (Van ország, amelyik egymaga százat tart fenn – igaz, azt nem tudtuk meg, hogy melyik.) Az Egyesült Államokra is jut vagy két tucat, naponta elköltenek több mint 80 millió dollárt, azaz 20 milliárd forintot.
Az előcsarnok egyébként nem sok kétséget hagy a felől, hogy ez a múzeum nem jöhetett volna létre a hidegháborúban aratott amerikai diadal nélkül. A jegyért sorban állók feje felett egy Dzserzsinszkij-szobor függ láncokkal körbetekerve, ahogyan annak idején az igazit leemelték a moszkvai Lubjanka téren álló talapzatáról. Mellesleg, az egykori Dzserzsinszkij térre néző hatalmas épületben a KGB-nek is van hasonló múzeuma – csak azt nem nyitották meg a nagyközönség előtt, megtartották oktatási bázisnak. A washingtoni kiállítás nem a CIA vagy az FBI produkciója, hanem szigorúan üzleti alapon álló magánvállalkozás – természetesen a „szervek” jóváhagyásával, és szakértőik alkotó közreműködésével. Becsületére legyen mondva, hogy ha nem is mindig sikerül, de legalább megpróbálja elkerülni a történelem alakulása feletti nyílt kárörömöt.
Az első teremben mindenféle titkosszolgálatok igazolványai láthatók – a CIA-előd OSS-től a nagy honvédő háború rettegett katonai elhárításáig, a SZMERS-ig. (Utóbbi neve az orosz „Halál a fasisztákra!” kifejezésből ered.) Itt kapott helyet annak a kanadai diplomatának a története, aki 1979-ben hat amerikai kollégáját bújtatta el, és csempészte ki az országból, miközben az irániak a személyzetet túszul ejtve elfoglalták az Egyesült Államok ottani követségét. A diplomatáé és a kémé amúgy rokon szakma: a kiküldő fél mindkettőtől azt várja, hogy megtudja, mire készül a másik ország. Különbség legfeljebb az alkalmazott módszerekben van, no meg abban, hogy a fogadó állam a diplomatát gyakran kitünteti, a kémet viszont, ha elfogja, börtönbe csukja, sőt kivégzi.
Semmi sem az, aminek látszik – ez a címe annak a néhány perces összefoglalónak, amelyet a moziteremben mindenki végignéz. Remek megoldás kicsit leültetni a sorállásban kifáradt látogatókat, a film azonban felületesre sikeredett, legjobb esetben is csak étvágygerjesztő. Alighogy vége, újabb okos mondattal találkozunk: Semmi sem félrevezetőbb, mint egy nyilvánvaló tény. A bölcs megállapítás Sherlock Holmes-tól származik, s hogy mennyire igaz, az abból is látszik, hogy Holmes természetesen csak a fantázia terméke, így a neki tulajdonított mondás is Sir Arthur Conan Doyle-t dicséri.
Lehallgatott lehallgatók
A kémmúzeum legnagyobb erénye az interaktivitás. A termek fölött húzódó szellőzőjáratban – az akciófilmek egyik kedvelt helyszínén – a gyerekek mellett csak a leginkább kalandvágyó felnőttek kúsznak végig, de az érintésre működő számítógép-képernyők előtt nagy a tömeg. Itt mindenki kipróbálhatja, mennyire veszi észre a gyanús jeleket, az őt követő ellenséges megfigyelőket, a titkos postaládákat és más, a „szakmához” tartozó dolgokat. Több tárló foglalkozik az álcázás művészetével – megállapítva, hogy a jó kémek csak a legvégső esetben folyamodnak ilyesmihez, igaz, akkor viszont nagyon ügyesen. Férfiből nővé, nőből férfivá változni igazán semmiség, akárcsak életkort, hajszínt és ruhaméretet cserélni.
Egyébként kémnek lenni nem túl nehéz, nekem legalábbis sikerült alig kétperces előkészület után letennem a vizsgát: megtanulni az öt-hat tényből álló „fedősztorit”, és megtéveszteni egy idegen ország gyanakvó határőrét. Ha gyanút fogott volna, azonnal lefogat, de legalábbis értesíti érkezésemről a kémelhárítást. Így viszont nyugodtan indulhatok tovább Szingapúrba, ahová a kötelesség szólít.
A lehallgatóberendezések termében bele lehet hallgatni a másik helyiségekben, például a zárnyitó készségek vitrinjei előtt nézelődők beszélgetéseibe. (Azután helycsere.) A fényképezőgépek álcázásában szinte végtelen a – főként német és orosz – tervezők fantáziája: rejtettek fotómasinát kefébe, öngyújtóba, karórába, nyakkendőtűbe és télikabát gombjába. A rádióadók közül kiemelkedően szellemes a kutyaguminak álcázott jeladó, amely – ha a hidegháború valaha forróra fordul – bombázógépek pilótáit vezette volna célra. A mikrofilmek elrejtésére kiválóan alkalmas egy üreges csavar, szög vagy akár pénzérme. Utóbbiból egydolláros és egyrubeles változatot is bemutatnak. A 600 kiállítási tárgy zöme egyébként a volt NDK és a KGB, egy kisebb rész az amerikai szolgálatok kelléktárából való. Igazán korszerű, ma is használatos mütyüröket viszont csak a múzeum szuvenírboltjában látni. (A napszemüvegbe rejtett videokamerával például nagyon érdekes illegális felvételeket lehet készíteni.)
A titkos ügynökök fegyverei értelemszerűen nem lehetnek nagyobbak, mint ami elfér egy titkos zsebben, vagy egy ökölbe szorított kézben. Így nem meglepő, hogy a KGB rúzsba rejtett egylövetűvel szerelte fel kémnőit. „A Halál csókja” becenevű szerkezet 4,5 milliméteres lövedéke közelről végzetes sebet is üthetett. A háromlövetű cigarettatárca még komolyabb fegyvernek tűnik, de egyik használatáról sincs feljegyzés. Itt van viszont a makettje annak az esernyőbe rejtett eszköznek, amellyel annak idején szovjet ügynökök a londoni utcán megölték Georgi Markov bolgár ellenzéki írót. Egy miniatűr gyűrűpisztoly a francia titkosszolgálat műhelyét dicséri: XIX. századi kémek hordták, és jól illusztrálja a régi szabályt, miszerint a titkosszolga ne lövöldözzön, hanem próbáljon észrevétlen maradni. Az amerikai OSS kifejezetten merényletekhez kifejlesztett, lőpor helyett sűrített gázzal működő puskáját kommandósok használták a második világháborúban.
A múzeum tárlóinak egyik fő témája egyébként a második világháború. Az ellenállási mozgalmak, a katonai felderítők és a kommandósok akciói itt gyakran keverednek a fronttól távoli, kifejezetten hírszerzői tevékenységgel. Természetesen van egy példány a németek legendás rejtjelező készülékéből, az Enigmából is. Hiába volt a gép zseniális – a variációkat leíró számban a 15 után tizenkilenc nulla sorakozik – a britek titokban szereztek egyet, és ez óriási előnyt biztosított nekik. Magyar fülnek talán furcsán hangzik, de az angolok a háború után még harminc évig sikerrel őrizték az Enigma titkát. Pedig a háború végére már több mint tízezer ember foglalkozott a táviratok megfejtésével.
Fekete Trabant
A magyar eredmények egyébként a hírszerzés terén nem nagyon kápráztatták el a világot. Redl ezredes ugyebár csak Szabó István filmje révén „magyar”, a második világháborúban a szovjetek oldalán Svájcban fontos szerepet játszott Radó Sándor („Dóra) sehol sem szerepel. A múzeum egyetlen magyarja Szabó Violetta, aki brit ejtőernyős kiképzést kapott, de franciaországi bevetése tragédiával végződött. Gyorsan leleplezték, és bár mesterlövészhez méltóan védekezett, végül elfogták. A kínzások ellenére nem vallott, végül megölték. Magas katonai kitüntetését csak piciny kislánya vehette át.
A tárlat fontos része az amerikai kémelhárítás legnagyobb kudarca, az atomtitkok szovjetek általi megkaparintásának története. A résztvevők személyéről sok mindent megtudunk, motívumaikról gyakorlatilag semmit. Nem derül ki, hogy a Rosenberg-házaspár pénzért, pacifista megfontolásokból vagy a kommunizmus iránti rajongásból szolgáltatta-e ki a titkos információt. Szerepel viszont a folytatás, az ötvenes években mindenütt kommunista ügynököket kereső McCarthy szenátor története.
Az amerikaiak gondosan összeszedték valamennyi jelentősebb kémelhárítási botrányukat, sőt nemcsak a sajátjaikat, hanem a britekét is. Aldridge Ames és Kim Philby történetét részletesen ismertetik a tárlók, akárcsak azt, hogyan csempészte egy hőszigetelő lepelbe burkolva Nyugatra a brit MI6 a kettős ügynök Gorgyijevszkijt. Kis szakaszon megépítették az ötvenes évek híres berlini alagútját is, amelynek segítségével az amerikaiak a kelet-berlini szovjet telefonokat hallgatták le. A titkot egy brit kettős ügynök, George Blake szolgáltatta ki, a szovjetek azonban a forrás védelmében „véletlennek” álcázták a leleplezést. A múzeum interpretációjában még a kudarc sem ártott a CIA tekintélyének, mert a „szabad világ” lelkesen tapsolt a szellemes hírszerzői ötletnek, és a remek műszaki megvalósításnak.
Az elmúlt öt évtized egyébként annyi érdekes történettel szolgált, hogy megbocsátható, ha a kiállítás nem törekedik a teljességre. Az viszont a hidegháború sötétebb pillanataira emlékeztet, ahogyan az egykori NDK-ban uralkodó lelki terrort érzékeltetik: lehet, hogy az itteniekre hat, magyar szemmel nézve viszont kifejezette bornírtnak tűnik, hogy egy feketére lakozott, bőrüléses Trabantnak kellene rádöbbentenie az amerikai publikumot a demokrácia és a kapitalizmus fölényére a szovjet típusú diktatúrával és a tervgazdasággal szemben. Ugyanilyen mesterkélt az az ötlet, amely a boltban Glenn Miller zenekarának CD-je mellé Az orosz proletariátus dalai című válogatást rendeli. Ennél még a titkos CIA-iratokból készült papírgalacsinokkal teli üvegcse is jobb poén: ha akarod, hazaviheted, és megpróbálhatod kibogarászni a betűket.
A kémmúzeum tanácsadó bizottságának tagja Oleg Kalugin egykori tábornok, a KGB volt amerikai rezidense, aki a kilencvenes évek közepén még Moszkvában adott interjút a Népszabadságnak. Ma ezt már nem tehetné, mivel szülőhazájában, ahol egyébként egy volt kollégája az államfő, nemrégiben távollétében hosszú börtönbüntetésre ítélték. Washingtonban most a múltból és az amerikai szájíz szerinti nyilatkozatokból él. Egy rövid filmbejátszásban például azt fejtegeti, hogy az orosz hírszerzésnek ma legalább annyi, sőt több ügynöke van Amerikában, mint a Szovjetuniónak volt. A cél kémet juttatni a Fehér Ház apparátusába, lehetőleg minél közelebb az elnökhöz. (Amennyire tudni lehet, ez utoljára Roosevelt idején sikerült, de erről a múzeumban nem esik szó.)
A legidegesítőbb nem is az, hogy az aktuálpolitika olykor beleszól a kém-történelembe. A legidegesítőbb James Bond, aki a többi amerikai kémfilm-, sőt rajzfilmhőssel rátelepszik a valós tényekre. A második világháborús propagandához tartozott, ahogy Donald kacsa is megtette hazafiúi kötelességét, és hozzájárult a végső diadalhoz. Az 1964-es Goldfingerben szereplő Aston Martin DB5 sportkocsi működő modellje azonban már maga a megtestesült giccs. Emlékszem, harminc éve mennyire irigyeltem általános iskolai osztálytársamtól a játékváltozatot, amelynek szintén volt az utasokat védő hátulsó acélpáncélja, az üldöző autó kerekét kihasító csatacsillaga, az első lámpák helyén kidugható golyószórói, és katapultjával gombnyomásra kilőtte az anyósülésen lévőt. Na de mi köze van Hollywoodnak a kémkedéshez? (Ha csak az nem, hogy a színészcéh vezetőjeként Ronald Reagan annak idején McCarthy kezére juttatta jó pár teljesen ártatlan kollégáját, ami persze nem akadályozta meg abban, hogy az Egyesült Államok elnöke legyen. Erről az aspektusról azonban a kémmúzeumban megint csak nem esik szó.)
A tárlat egy idézettel zárul. James Woolsey volt CIA-igazgató 1991-ben azt mondta: – Megöltünk egy nagy sárkányt, de most egy különböző mérges kígyóktól hemzsegő dzsungelben élünk. A sárkányt sok tekintetben könnyebb volt nyomon követni.
A kémmúzeum nem csupán az 1991 után történteket hagyja homályban, hanem a Moszadtól a pakisztáni Inter-Services Intelligence-en (ISI) át az indiai Research and Analyzing Wingig (RAW) sok legendás titkosszolgálatot is említés nélkül hagy. Azt sem említi, hogy a minap a Bush-kormányzat már a horgászjachtok gazdáit is terroristaellenes éberségre szólította: jelentsék, ha gyanús békaembert látnak.
szerkesztőségét!
