Az afgán föld és népei
2002. február 8. 03:02 Puskás Ildikó
Közép-Ázsia legdélibb országa igen sajátos, ám nagyon hosszú, több évezredes történelmi múltja ellenére is fiatal állam. Az afgán szó mint `népnév` maga is kései megjelenésű - hacsak a 3. századból származó utalás az abgánokra nem rájuk vonatkozik. Egyébként először a 11. században al-Bírúnínál fordul elő az Indus völgyének északnyugati szomszédságában élő különféle törzsek jelölésére. Eredeti jelentése sem ismeretes, később a pastu/pustu törzsnév szinonimájaként kezdték használni kb. `hegylakó` jelentéssel. Országnévként pedig a brit-orosz háborúk (1839-42, 1878-80, 1919) nyomán létrejött állam kapta: Afghánesztán formában.
Az ország természetföldrajza
Afganisztán földrajzilag, történetileg, néprajzilag, nyelvileg egyaránt roppant sokszínű ország, ami területének sajátos elhelyezkedéséből is következik: a 652 225 km2 nagyságú országot délről és keletről Pakisztán határolja 1810 km hosszan, észak felől az ún. Váhán-folyosó végén Kína Ujgúr Autonóm Területével szomszédos mintegy 80 km hosszan, majd Tádzsikisztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán keretezi észak felől 1690 km hosszúságban, nyugat felől pedig bő 800 km az iráni határszakasz. A kép teljességéhez hozzátartozik az India és Pakisztán által egyaránt vitatott Kasmír határának 320 kilométernyi szakasza.
Az ország három nagyobb földrajzi régióra különíthető el: északkelet felől a Himalájából elágazó Hindukus és vonulatai uralják a terepet, átlagos magasságuk 4-5 ezer méter, legmagasabb csúcsaik megközelítik a 7,5 ezer métert. A rajtuk átvezető legjelentősebb és leghíresebb átjárók a Sébar-hágó, Kabultól északkeletre, valamint a Khaibar-(Khyber)-szoros az afgán-pakisztáni határon, amely Kabultól Pesavárhoz biztosítja az átjárást. Történelmileg ez utóbbi hágó volt valamennyi nyugat- északnyugat felől érkező népcsoport hódító útvonala az indiai szubkontinens belseje felé.
Maguk a hegyvidéki felföldek kopár, esetleg száraz steppe jellegűek; tőlük az iráni határ felől a Pamír hegységig terül el az Északi-rónaság, amely a közép-ázsiai (turkesztáni) steppeövezet folytatása, amit északkelet felől 600 km hosszan az Amu-darja (Ámú-folyó) határol el annak nagy kiterjedésű térségeitől, s aminek termékenységét a Szaféd-kóh vonulatának két oldalán eredő, északabbra, a türkméniai Karakum sivatagában elvesző folyók (a Murg-áb és a Harí-rúd) biztosítják.
Afganisztán Délnyugati-fennsíkja igen barátságtalan vidék: általános tengerszint feletti magassága megközelíti az ezer métert, többnyire sivatagos, félsivatagos világ. Ennek egy része a nyugatabbra elterülő Márgów (Margáb = Halott víz) sós sivatag, közvetlenül mellette a nagyobb kiterjedésű Rígesztán-sivatag található. Ennek a vidéknek a Helmand folyó gyűjti egybe valamennyi folyóvizét; legnagyobb mellékfolyója az Arghandáb. Ebben a terméketlen környezetben a folyók mentén lerakódó alluviális talaj biztosítja a földművelést. A Helmand az iráni-afganisztáni határral átszelt Szabarí-tóba ömlik. Az ország legnagyobb délkeleti irányba haladó folyója a Kabul, amely a pakisztáni Ataknál (angolosan: Attock) ömlik az Indusba, s éri el ily módon a tengert.
Afganisztán éghajlatát a szélsőségek jellemzik: a hőmérsékleti értékek a +35oC és -25 oC között mozognak, ám mértek tíz fokkal többet és kevesebbet is. Az éves csapadék egyenetlen eloszlású és alacsony, keleten magasabb, mint nyugaton, ahova az indiai monszún csapadékzónája révén olykor igen bőséges mennyiségű eső jut.
Ez a sajátos természeti környezet határozta meg a térség civilizációs fejlődését, s nyomja rá bélyegét a mai Afganisztán gazdasági, társadalmi, politikai problémáira.
Ami a gazdaságot illeti: számottevő földművelés csak az Északi-rónaság és a Helmand-völgy térségében lehetséges, hozama hosszú időn át megoldotta a népesség mezőgazdasági javakkal való ellátását. A hegyvidék a pásztorkodás klasszikus területe, és, érthető módon, a törzsi életforma fennmaradásának is kerete. Az alpesi jellegű völgyekben az adottságoknak megfelelően földművelést és pásztorkodást is folytatnak a félig letelepült törzsek.
Népek
A földrajzi adottságok meghatározzák a népesség tájegységenkénti összetételét: északon a Badahsán-Váhán hegyvidék lakossága zömében tádzsik eredetű, a kiterjedtebb nyugati alföldön üzbégek és türkmének élnek.
A Hindukustól délre a Kabul-régió a névadó folyó vízgyűjtő területét és a Gumal (Gowmal) folyó által határolt fennsíkot foglalja magába. Ez az egyik legnagyobb népsűrűségű térség, a gazdaság és közigazgatás, a kultúra központja. Mindig is így volt: a folyó mindkét partján épült Kabul a legjelentősebb ókori kereskedelmi utak metszéspontjában jött létre. Itt haladtak az Indiát Közép-Ázsiával, a Közel- és Távol-Kelettel összekötő fő útvonalak, innen ágaztak el a belső központok kialakulását eredményező olyan karavánútjaik is, amelyek a Herát-oázishoz, a Harí-rúd és a Kunduz (Qonduz) völgyébe vezetnek. A Kabul-régió lakossága alapvetően a pastu (pustu) nyelvű pastun népesség (akiket régebben pathánoknak neveztek, ma ezt sértőnek tartják). De meghatározó módon jelen vannak a többi régióban is: ők teszik ki a népesség felét. Jelentős szerepet játszottak a helyi történelem minden korszakában. (Törzsi konföderációjukból különösen a Kandahár-régióban élő Durráni törzsbeliek játszanak nagy szerepet ma is, hagyományosan ők alkotják az ország társadalmi-politikai vezető rétegét.)
A lakosság etnikai-törzsi összetétele valójában mindenütt mozaikszerű képet mutat: a Kandahár-térség kiemelt szerepét ugyancsak az ott áthaladó ősi kereskedelmi útvonalak jelölték ki, amelyek nyomvonalán halad a Kabult Heráttal összekötő Ázsiai Főút. A kereskedelemben érdekelt valamennyi népcsoport szívesen telepedett meg valamely arra alkalmas régióban. Így például a tádzsikok főként az északkeleti szögletekben és Herát környékén találtak földművelésre alkalmas helyeket, a hegyekben azonban félnomád életmódú pásztorok maradtak, a városi felvevőpiacok környékén pedig sok a tádzsik kézműves. Északra és északkeletre Kabultól a némiképpen rejtélyes eredetű dard (v. paisácsí) nyelvcsaládhoz tartozó núrisztání törzsek élnek, nyelvüket régebben káfirínak is nevezték. A pastó (pastu) és a fárszí (újperzsa) egy önálló dialektusát alkotó darín kívül szintén az újiráni csoporthoz tartozó balúcsí (balócsí), mundzsí és sughní (sughnání) nyelvű népesség is él az országban, főként a nyugati területeken. Az előbbi indoeurópai, s a már ugyancsak említett török nyelvű (özbeg - régebben üzbég -, türkmén, kirgiz és más, ezekkel rokon kisebb) népcsoportok mellett megemlítendő az évezredek óta az ország legdélibb részében szórványként megmaradt bráhúí népesség, akiknek legközelebbi rokonai a Dél-Indiában élő dravidák: tamilok, kannadák, teluguk, malajálik stb. Számon tartanak még nem nagy létszámú, darí nyelvet beszélő, de vallásgyakorlatukban hébert használó zsidó, továbbá pamíri nyelveket beszélő csoportokat s cigány közösségeket is.
Vallásilag jóval egységesebb Afganisztán: a lakosság 99%-a muszlim, háromnegyedrészt szunnita hanafiták, a többiek síciták és iszmácíliták. Kevés hindu, szikh, zsidó tartozik a fennmaradó 1%-ba.
szerkesztőségét!
