A cigányokról nem tudtak mit leszedni
2002. augusztus 12. 22:27 Kadét Ernő
1944. augusztus másodikán – egyetlen éjszaka alatt – négyezer romát megölve felszámolták az auschwitzi cigánytábort. A Roma Sajtóközpont túlélőkkel készített interjúkat.
1944. augusztus másodikán – egyetlen éjszaka alatt – négyezer romát megölve felszámolták az auschwitzi cigánytábort. Az európai romák ezen a napon emlékeznek a roma holokausztban elhunyt mintegy félmillió európai áldozatra. A Roma Sajtóközpont túlélőkkel készített interjúkat. Ezek közül adunk közre egyet, Hodosi Vilmosné visszaemlékezéseit.
Még lány voltam, amikor eldeportáltak. Tizennégy éves. Hajnalban vittek el engem meg apámat. Ott, a toronyi óvodánál volt a gyülekezet, még emlékkő is van.(...)
Na most, az apámat egy ilyen nyilasforma férfi kivette, elengedte, nem lehet tudni, hogy miért. Lehet, hogy ismerte az a nyilas, nem tudom. Az apám meg mondja, hogy a Mariskámat is szeretném elvinni haza. Akkor azt mondja neki az az ember: örüljön, hogy magát elengedem, maga meg maradjon. Fogta, visszalökött a sorba. Engem már nem engedtek el. Kérdem, miért nem engednek el, hát hova visznek. De nem válaszolt semmit.(...)
Komáromban másfél hónap múlva megint bevagonyéroztak az összesünket. Elvittek minket Dachauba. Rengeteg nép, ahogy leszálltunk a vagonyból. Piciny gyerekeket is hoztak zsidó nők, kis fiatal nők, sírtak a gyerekek, meg sírtak a nők, hogy ne vigyék el a kisgyerekeimet. Ordítottak szegények, de elvették tőlük a gyerekeket. Azt mondták, elviszik gyerekkórházba azokat, akik betegek. Nem is látták soha többé őket. Betegek voltak a rengeteg éhezéstől, mert nekik sem adtak enni. Ezek senkin nem könyörültek, hogy az Isten verje meg őket.
Sok még hármat is hozott. Bőröndökkel jöttek, bepakoltak paplanokat, ruhákat, mindent a kisgyerekeknek. De be se vihették a táborba, mindent leszórtak, volt egy olyan nagy helység, ott annyi ruha volt, meg az a sok ékszer, azt el nem lehet mondani. Halomba a ruhák meg ékszerek egymásra pakolva. De mindenféle. Ugye, rólunk, cigányokról nem tudtak mit leszedni, mert mi szegények voltunk, csak az a kis ruhánk volt, amibe megérkeztünk.
A férfiakat is meg a gyerekeket is külön elvitték. Nem is tudtuk, hogy hova kerültek. Mi, nők meg ott maradtunk. Aztán levetkőztettek minket. Képzelje el, meztelenül mentünk be a táborba, micsoda szégyen volt, hát tudja, nálunk meg főleg. Adtak egy csíkos ruhát, olyat, amilyen a bolondokon van, még gomb sem volt rajta, csak egy kis megkötő, abba voltunk. Kis papucs a lábunkon, hogyne fázott volna meg az ember. Nem volt nehéz megkapni a betegséget, mikor kiálltunk a hóba, a nagy hidegbe, csak abba a kis csíkos ruhába. Akkora tél volt, hogy bokáig ért a hó, és úgy kellett menetelni, verték a menetet. Tizenkettőtől reggel hatig meneteltünk, reggel bementünk hótfáradtan, a kis szalmára ledőltünk, és aki tudott, az aludt, de a legtöbbje már élő halott volt, aludni se tudott.(...)
A magasfigyelőn férfiak voltak, azok figyeltek éjjel-nappal. De a táborban velünk női őrök voltak. De még csak egyszer ők voltak a gorombák. Ütöttek-vertek bennünket. Ha valaki nem jól állott a sorba, mint a katonák, akkor ránk vertek a gumibottal. Csehországban megtaláltunk később egy ilyen őrt, aki Dachauba minket ütött-vert. Megszökött, oda, Csehországba. Na aztán a Mariska, a Nyáriné, ő is idevalósi Toronyba, ő is ott volt a táborban velem, mondta neki: levágtad a hajunkat kopaszra. Behívta egy ilyen helységbe, úgy megverte, mint a lovat. Szaggatta neki a haját, de jól tette.(...)
Olyan hidegek voltak, hogy majd megfagytunk abba a kis ruhába. Meg ilyen kis papucsot adtak a lábunkra, azért kapott a lábam olyan ízületet, hogy azóta is fáj. Levágták a hajunkat… meg mindenünket kopaszra. Ezt nők csinálták velünk, aztán egy orvos mindenünket megnézte… hát, tudja na, mindenünket. Ô volt az, aki injekciót is adott nekem, de nemcsak nekem, mind kaptunk, az összesen. Nagyon fájt. Tudja, egy nagy injekciót szúrtak belém oda a testbe… tudja, mire gondolok. Elsötétült előttem minden, kedvesem. Leestem arról a vizsgálóasztalról. Odébb rúgtak, jött a következő. Egyszer kaptam ilyen injekciót a nyolc hónap alatt, nem volt többé az a hónapos dolog. Egy évig. Nyolc gyereket szültem azóta, az egyik lányomnak, az Etusnak a gyereke, a Berci süketnémán született. Aztán a lányának, vagyis az unokái is süketnémák lettek. A mi családunkba senkinek nem volt soha semmi baja, meg nem volt senki süketnéma. Az itteni orvos azt mondta, hogy attól az injekciótól volt, amit nekem ottan adtak, attól lettek betegek.
Az injekción kívül más nem volt, gyógyszert se adtak, a betegeknek sem. Ránk se néztek. Meg ha adtak volna, akkor meggyógyult volna, azt meg ők nem akarták. Azt akarták, hogy haljunk meg. Semmit sem adtak, aki kibírta, kibírta, aki nem, nem. Enni egy kis répalevelet adtak, meg valamit, olyan volt, mint a sóska. Volt egy kis szeméttároló, abból szedegettük ki a krumpli héját, alma héját. Kenyeret nem is láttunk. Nyolc hónapig voltunk ott, egy héten ha kétszer kaptunk valami löttyöt, kedvesem. Mire hazaértem huszonöt kiló voltam, kopasz voltam, anyám alig ismert meg.(...)
Annyi halott volt ott, aranyos, minden reggel, mi hordtuk ki az égetőkemencébe. Úgy égtek ott szegények, mint a fa. Szívünk nem volt nézni azokat a kis fiatal zsidó nőket. Tizenöt-tizenhat évesek voltak. Mondjuk, mi jobban hozzá voltunk szokva a nélkülözéshez, mint ők. A legrosszabb az volt, ahogy az égetőbe hordtuk a népeket. Hogy az ember fogta azokat a halottakat, és dobta be őket, mint a kutyákat. Ezt soha nem lehet elfelejteni. Annyi ember megöltek, hogy átkozott legyen az a Hitler. Én is hordtam. Azért is vágtak rá a lábamra egy nagyot. Egy idevalósi kis asszony meghalt. Nem hitték el, hogy meghalt, letették egy székre, onnan leesett, én meg akkor állottam appelt, aztán mondják, vegyem fel. Mondtam, én nem veszem fel. Erre a bal lábamra rávágott a gumibottal… Mert nem vettem fel.
Mondták, hogy mi innen már nem megyünk haza. És úgy is lett volna, ha nincs vége a háborúnak, és nem jön a felszabadítás, de jöttek az amerikaiak. Éjjel volt, emlékszem. De micsoda háború volt, csak úgy recsegtek a bombák, a tábor csak úgy emelkedett. Áldja meg az Isten, aki tudta, hogy miránk nem szabad bombázni, mert mi bent voltunk a táborba. Máskülönben mi is meghaltunk volna. A katonák, az SS-nők szaladgáltak összevissza, olyan riadtak voltak. Mind eltűnt, hallja, az éjszakába, a Hitler meg a Himmler, hogy rohadjanak meg.
Reggel valami takarítóforma nő megjelent, és mondta, hogy keljenek lányok, asszonyok, mert vége a háborúnak, haza lehet menni. El se hittük. Teherautóra tettek, elvittek minket egy rétre, és azt mondták: mindenki elmehet haza. Ott álltunk, azt se tudtuk, hol vagyunk, merre lehetünk, merre mehetünk haza. Neki az országútnak, mindig csak azon mentem. Ha éjszaka elfáradtam, leültem az árok szélére, megpihentem. Mindenki úgy elment, hogy észre se vette a falubeli. Egy beteg, kis fejű zsidó lánnyal maradtam. Olyan beteg volt, ahogy hazaért szegény, néhány hónapra rá meghalt.
Annyit mentünk, átértünk Csehországba. Egy asszonyhoz tértünk be, kértünk egy kis kenyeret. Azt se tudtuk, hol vagyunk, merre vagyunk. Aztán hívtak egy tolmácsot, oszt annak magyaráztam, hogy hol voltunk, honnan jöttünk meg minden. Hát, az asszony hozott egy kis ennivalót, meg adott ránk ruhát. Nagyon jó kis asszony volt. Telefonált, és elvittek minket egy gyűjtőtáborba, ahova olyanokat gyűjtöttek, akik hazafelé tartottak. Valami két hónapig voltunk ott.
Onnan szállítottak minket haza vonattal. Nagyon sok ember volt, tolakodtak, én meg nem voltam az a típus, soha nem voltam erőszakos. Fogtam, felmásztam a vonat tetejére, úgy érkeztem haza. Fent ültem a vonat tetején, fújt a szél, de nem bántam. Szombathelyen szálltam le. Az anyám várt, meg a testvérkéim.
szerkesztőségét!
