Kennedy titka
2002. december 12. 15:43
John F. Kennedy orvosi iratainak első alapos tanulmányozása után kiderült, hogy az amerikai elnök több betegségben szenvedett, és sokkal több fájdalommal kellett nap mint nap megküzdenie, illetve jóval több gyógyszerrel élt, mint amit a nyilvánosság tudhatott, vagy életrajzírói valaha nyilvánosságra hozhattak.
<
| Néha begyorsult |
A kampány
A politikai ellenfelek által is sejtett betegségek természetesen kiemelt szerepet kaptak a választási küzdelmekben. Az 1960-as Demokrata győzelem előestéjén Lyndon B. Johnson személyesen hívott fel egy kaliforniai orvost, aki korábban John Kennedy szenátorral kapcsolatban olyan bizalmas információt szellőztetett meg, miszerint Kennedyt rendszeresen kezelték nagyon erős - ma már kábítószernek minősített – anyagokkal, hogy legyőzzék a nagy fájdalmakkal járó és veszélyes Addison-kórját. Az orvos azonban kitérő választ adott.
Miután J.F.K. túllépett L.B.J-on, egy elégedetlenkedő Johnson-támogató továbbította a tippet a Nixon-csoporthoz, akik aztán a Kennedyt kezelő orvosokat kérdőre is vonták. Ők azonban lesöpörték az ügyet az asztalról, mondván: „csupán enyhe mellékvese elégtelenségről van szó” és azt állították, hogy a jelölt „átlagon felüli ellenálló-képességgel rendelkezik”.
Ezeket a durva féligazságokat persze maga Kennedy is jóváhagyta, hiszen egyre közelgett a választás napja. Pedig Nixon emberei soha annyit nem jártak kórházba addig, mint akkor. Egyre csak keresték az igazságot az orvosi szobákban és a kartotékokban, de nem jártak sikerrel. Így aztán a szavazók soha nem tudták meg, hogy Kennedynek coricosteroidokra (belső elválasztású, szteroid típusú hormonokra) volt szüksége, amik jelentős mértékben gyengítették szervezete immunrendszerét.
A bizottság
Dallek először három évvel ezelőtt próbált engedélyt szerezni a dokumentumok áttekintésére. A bizottságot, amely a dokumentumok sorsát felügyeli, B. Marshall vezeti Sorensennel és S. Beerrel. A történésznek nem volt könnyű dolga, hiszen a három „nagy öreg” kemény diónak bizonyult. Ám amíg Marshall és Beer igyekeztek figyelembe venni Dallek kérését, addig Sorensen végig vonakodó maradt.
„11 évig dolgoztam J. F. Kennedy elnökkel, és éppen ezért próbáltam meg folyamatosan megcáfolni, visszautasítani azokat a szóbeszédeket, amik arról keringtek, hogy az elnök fizikai állapota nem megfelelő. És éppen ezek az indokai annak, hogy az orvosi dokumentumok, a család kérésének megfelelően, szigorú szabályok keretében lettek elhelyezve a könyvtárba. Egész egyszerűen nem tudok egyetérteni azzal, hogy bármilyen jöttmentnek megmutassuk az iratokat, hiszen ezek az emberek úgy is csak kihasználnák a megszerzett információkat.”
Ez így elég keményen hangzik, de nem véletlenül, mert Sorensen annak is szánta. Végül azonban Dallek és Sorensen asztalhoz ültek, és ahogyan az egykori tanácsadó mondja, „talán minden J. F. K.-tanítással ellenkezőleg elhitettem magammal, hogy megbízom benne.” Valószínűleg Marshall volt képes rávenni Ted Sorensent arra, hogy közel negyven év elteltével nyilvánosságra hozzák az állandó szenvedéssel küzdő amerikai elnök heroizmusát bizonyító dokumentumokat. Dallek hasonlóan érvelt: „habár a Kennedyt körüllengő titkokra úgy is tekinthetünk, mint egy újabb folt az elnök sokat kritizált személyiségén, a kutatások minden bizonnyal rávilágítanak arra a csöndes belenyugvásra és sztoicizmusra is, amit összes fájdalmának és nyomorúságának leküzdésekor tanúsított.” A családból talán Edward M. Kennedy szenátor volt az, aki leginkább támogatta az iratok nyilvánosságra hozatalát: „Habár nem voltam részletekbe menően tisztában bátyám egészségügyi állapotával, azt mégis láttam, hogy milyen nagyszerűen emelkedett felül betegségein és fájdalmain. És ezt tudnia kell mindenkinek.”
A kezelések
Az élet nem igazságos…
Kennedy valós egészségügyi állapotáról azért nem lehet teljes képünk, mert az orvosi dokumentumok nagy része elzárva fekszik egy-egy magánkórház széfjében. A dokumentumok nagyrészt attól a dr. Travelltől származnak, aki évekig gyógyszerészként látta el tanácsaival a nagybeteg elnököt, habár idővel bele kellett nyugodnia a többi orvossal vívott, az elnök kezelésére vonatkozó keserves vitákba. Hiszen míg Travell végig azt állította, hogy Kennedy átlagon felüli ellenálló-képességgel és elbűvölő vitalitással rendelkezik, addig dr. Kelman szerint „az egészben a leginkább figyelemre méltó dolog az, hogy Kennedy elnökségének minden napját fájdalomban töltötte. Ráadásul nagymértékben hajlamos volt bármilyen fertőzésre is.”
Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy Kennedy sosem ismerte be egyetlen komolyabb betegségét sem. 1960 novemberében egy riporter meg is kérdezte a frissen megválasztott elnököt, igaz-e az Addison-kór pletykája, mire az elnök határozottan visszautasította azt. Tette ezt azért is, mert nem tartotta magát teljesen Addison-kórban szenvedőnek. Arthur M. Schlesinger történész, Kennedy egykori bizalmasa ezt meg is erősítette: „Soha egy szóval nem panaszkodott, és egyetlen fájdalomra utaló szó sem hagyta el száját.”
Mindennek fényében talán új megvilágításba kerül az a mondás is, amit Kennedytől 1962-ben hallott először a közönség: „Az élet nem igazságos...” Csakhogy a legtöbben elmulasztják hozzátenni az idézet befejező szavait: „…vannak, akik betegek, míg mások egészségesek.”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
