Borgiák és orgiák

2011. július 29. 10:34

A Borgiák eredetileg a spanyolországi Valenciából származtak, nevük az egyik családi feudum, a Borjából ered. A spanyol eredetű pápai família története Alfonz de Borjával kezdődik, aki a III. Callixtus (1378-1458) nevet vette fel. Alfonz La Torretában, a Valenciai Királyság területén született, előbb a Lleidai Egyetemen jogot tanított, majd az Aragóniai Királyság egyik követe, később pedig bíboros lett.

1455-ben, viszonylag idős korában, 77 évesen iktatták be a pápai hivatalba. Az egyháztörténészek által inkompetensnek, gyengekezűnek tartott katolikus egyházfő rövid pontifikátusának legnagyobb részét az oszmánellenes harc szervezésére fordította. Konstantinápoly eleste (1453) és a törökök előrenyomulása után minden követ megmozgatott, hogy az európai uralkodókat zászlaja alá gyűjtve visszahódítsa a Boszporusz-parti várost. 1456. június 29-én, néhány nappal Nándorfehérvár ostroma előtt kiadta az úgynevezett Imabullát, amelyben elrendelte a déli harangszót minden keresztény egyházmegyében. Hivatali ideje alatt óriási méreteket öltött a nepotizmus, két Borgia bíboros is helyet foglalhatott a szent kollégiumban. Katolikus egyházfőként kiemelkedő figyelmet szentelt Jeanne d’Arc perére, ő döntött arról először, hogy felülvizsgáltatja a tudományos körökben komoly vitát generáló ügyet.

Rodrigo Borgia (1431-1503) Alfonz egyik unokaöccse volt, a Valenciai Királysághoz tartozó Xàtivában látta meg a napvilágot. Már bíboros volt, amikor Vanozza dei Cattaneitől négy gyermeke is született: Cesare, Giovanni, Lukrécia és Gioffre, de szeretői szintén utódokkal „örvendeztették” meg, Giulia Farnese például 15 éves korában érkezett a pápai udvarba. Rodrigo VI. Sándor néven 1492-ben ülhetett fel Szent Péter trónjára. Kiváló politikusnak és diplomatának tartották, uralkodása alatt azonban a Vatikán falai között a fényűzés, a szimónia (szentségárulás) és a nepotizmus ütött tanyát. A legbotrányosabb életű reneszánsz pápának tartott Sándornak egy cél lebegett a szeme előtt: minél nagyobb vagyont felhalmozva családját még hatalmasabbá tenni. Birodalmának kiépítéséhez egyik fiát, a pápai hadsereg parancsnokát, Giovannit használta fel, míg másik gyermekét, Cesarét 18 évesen bíborosnak tette meg. Hatalmát latba vetve utódait a legbefolyásosabb uralkodóházak és családok sarjaival házasította össze; a Borgiák lényegében ekkor „olvadtak” össze a milánói Sforzákkal.

Rodrigo nevével megszámlálhatatlan botrány kapcsolódott össze. Nem elég, hogy megkezdte a pápai állam kiárusítását és családtagjaival elárasztotta a pápai udvart, de Lukrécia lányával együtt féktelen orgiáknak volt rendszeres látogatója. Az 1501. október 30-án az Apostoli Palotában tartott ún. Gesztenye-bankettre nemcsak VI. Sándor, hanem Lukrécia és Cesare is hivatalos volt, ahol mintegy ötven prostituált kereste a vacsorára meghívott vendégek kegyeit. De a pápa kezéhez állítólag nem kevés vér is tapadt: az ő pontifikátusa alatt végezték ki például a Domonkos-rendi szerzetest, Girolamo Savonarolát is. A firenzei prédikátor korrupcióval vádolta meg a pápát, akit egyben lemondásra szólított fel; Savonarolát ekkor elfogták, megkínozták, felakasztották, testét pedig elégették.

A másik Rodrigo-fiú, Cesare (1476-1507) törvényes származását már ötéves korában pápai bulla mondta ki, kilencévesen pedig tucatnyi egyházi stallummal büszkélkedhetett. Pamplona érsekévé 15 évesen nevezték ki, később a Perugiai, majd a Pisai Egyetemen tanult jogot és teológiát. Amint betöltötte a 18. életévét, apja, VI. Sándor azonnal bíborossá nevezte ki. Állítólag ő gyilkoltatta meg 1497-ben testvérét, Giovannit is, erre azonban nincs kézzelfogható bizonyíték; mi sem jellemzőbb a Borgiák hírére, mint hogy a pletykák szerint a testvérek Lukrécia nővérük kegyein vesztek össze, valószínűbb azonban, hogy Cesare féltékeny volt a fényes katonai pálya előtt álló Giovannira.

Ugyanez volt a helyzet Perottóval, Lukrécia szeretőjével; miután megtudta, hogy testvére teherbe esett a kamarástól, meggyilkoltatta a férfit, holttestét pedig a Teverébe dobatta. Ugyan hivatalosan bíborosi palástot viselt, egyházügyi kérdésekben nem lévén jártas, azok intézését másra hagyta, maga pedig inkább Giovanni pozíciójára tört, majd elvette Charlotte d'Albret francia hercegnőt – ezzel Cesare lett a történelem első olyan bíborosa, aki lemondott posztjáról. Még azon a napon, 1498. augusztus 17-én XII. Lajos Valence grófjává nevezte ki, innen ered beceneve, a Valentino.

Rövid ideig katonai mérnökként alkalmazta a Milánóból a franciák által elűzött Leonardo da Vincit, s 1502-1503 fordulóján udvarában teljesített diplomáciai szolgálatot a firenzei Niccolo Machiavelli, aki fő művében, A fejedelemben többször is hivatkozik rá. Az üstökösként emelkedő világi karrier 1503-ban tört meg, amikor VI. Sándor és fia egyszerre betegedtek meg, s bár Cesare kilábalt a bajból, a pápa meghalt, helyét pedig II. Gyula foglalta el. Cesare 1507-ben, a navarrai Viana ostromakor veszette életét.

Borgia Lukrécia modenai hercegnő csupán 13 éves volt, amikor apja hozzáadta Giovanni Sforzához. A házasságot később érvénytelenítették, VI. Sándor ugyanis úgy gondolta, hatalma már így is elég erős, a Sforzák pedig akadályozzák terveinek elérésében. Második házassága Alfonz aragóniai herceggel ismét a Borgiák családi kapcsolatainak megerősítését szolgálta, azonban ez a frigy sem tartott sokáig: Cesare inkább Franciaországgal szerette volna szorosabbra fűzni a viszonyt, ezért mindenki, aki a Nápolyi Királysággal szívélyes viszonyt ápolt, nem érezhette magát biztonságban; különösen Alfonz, apja ugyanis a dél-olasz királyság uralkodója volt. Lukrécia később harmadszorra is megházasodott, ezúttal Alfonso d'Este-vel mondta ki a boldogító igent.

A hercegnő veszélyes méregkeverő hírében állt, s hatalmas hírnevet szerzett magának a politikai intrikák területén. A történészek azonban újabban egyre pozitívabb fényben láttatják őt, sokak szerint családjának sötét ügyei kötötték őt gúzsba. Vele kapcsolatban nagyon kevés információt kezel tényként a történettudomány, egyesek a Lukrécia számlájára írt mérgezéseket, gyilkosságokat és a fivéreivel való vérfertőzés vádját a városi legendák közé sorolják.

A Borgiák aranykora a 16. század elejére tehető, s igazából Lukrécia halálával (1519) vette kezdetét. Ugyan a pápai família becsületén nem kevés foltot ejtettek a család botrányos tagjai, azt azért le kell szögezni, hogy nem volt minden Borgia korrupt, s nem folytatott mindenki kicsapongó életet. Francis Borgia (1510–1572) például felesége halála után belépett az újonnan alapított Jézus Társaságába, az Egyház 1670-ben pedig szentté avatta. VI. Sándor távoli leszármazottja volt X. Ince pápa (1574–1655) is, akinek már nem Borgia volt a vezetékneve, így nem vetülhetett rá az egyházi és világi berkekben is rosszul csengő család nevének árnyéka.