Közép-Európa, ahol a palacsinta népeledel
2007. december 11. 14:00
Miben állt valójában Közép-Európa fogalma? Ez a kérdést próbálja megválaszolni az Ormos Mária szerkesztésében, több szerző munkájára támaszkodva megjelent kötet.
"Közép-Európa nem földrajzi egység jól meghatározott határokkal, és nem is a történelem egyik változatlan struktúrája" - jelenti ki az egyik szerző, és ez állító mondattá átfogalmazva annyit jelent, hogy a határai rugalmasak, az időben változók, és rendszeresen módosul a szerkezete is. Egy másik szerző Közép-Európát nosztalgikus, múltba vágyó kultúrájáról véli felismerni, míg Ormos Mária jóval prózaibb meghatározása szerint "Közép-Európa ott van, ahol Lehár Ferenc mindenkié, ahol barokk tornyok integetnek egymásnak, ahol a palacsinta népeledel, és a feketekávét mokkás kanállal kavarják".
A szöveg két fő történeti vonulatot követ. Az egyik a nagyhatalmi igény az általuk megszervezendő, uralni vágyott terület kisebb-nagyobb részére vagy az egészére, amely "egész" időről időre tágulhat is, a másik a "nagyok" közé beszorult népek törekvése az egyik vagy a másik, esetleg mindegyik nagyhatalom törekvésének elhárítására. Az utóbbi cél az itt élő etnikumok viszonylagos kicsinysége miatt logikusan megkívánta az összefogást (föderációt, konföderációt, uniót stb.), és ezért ez a gondolat rendszeresen felmerült és különösen erőteljessé vált a nagyobb megrendülések idején (1848, a '48-as nagy emigráció, az első és a második világháború utolsó évei és közvetlen utókora). A józan törekvést ellensúlyozta és minduntalan kudarcra kárhoztatta a korszak nacionalista fő tendenciája, amely megszülte az itteni kis népek hatalmas ambícióit, amelyek kizárólag mások, a többiek rovására érvényesülhettek.
Összefogás és megegyezés helyett minduntalan a viszálykodás maradt felül, ami a térséget mélyen megosztotta. Ennek nagy szerepe volt abban, hogy szinte szabályszerűen mindig valamely nagyhatalom lett győztes a kisebb vagy nagyobb Közép-Európában. Tartott ez egészen addig, amíg az utolsó hatalom meg nem gyengült annyira, hogy pozícióját feladja, és újabb igénylő sem jelent meg.
Ebben a történelmi pillanatban senki sem akadályozná meg, hogy Közép-Európa regionális alegységként kialakítsa önmagát, csakhogy nagyhatalmi fenyegetés nélkül az erre irányuló szándék elvesztette legfőbb mozgatórugóját, és a nosztalgikus múlt iránti vágy sem működik már elevenen. Az itt található, szabadságukat végre élvező államok kemény, de békés konkurenciaharcot vívnak egymással (és sok mindenki mással), ami nem csak lehetővé teszi, de megkívánja a kapcsolódást a nagy egységekhez, de nem teszi kívánatossá egy közép-európai "szegényház" kialakítását.
A kötet a Pécsi Tudományegyetem Doktori Programjából nőtt ki, a résztvevők a német irodalom mellett főként arra voltak kíváncsiak, hogy miként látják a kérdést a csehek, szlovákok, lengyelek, románok, szerbek, horvátok, szlovének, osztrákok és magyarok, miként reagáltak rá, illetve milyen elképzelésekkel léptek fel más európai nagyhatalmak a kérdés történetében. A kötet elsősorban a nagypolitikai és nemzetpolitikai nyomvonalat követi, ám néha más - így a gazdaságpolitikai vonalat - is figyelembe veszi. A bemutatás rövidre fogott "mert szem előtt tartjuk a használhatóság szempontját, mind a kiadás, mind az olvasó oldaláról".
Ormos Mária: Közép-Európa. Volt? Van? Lesz? Napvilág Kiadó. Bp., 2007. 322 o. 3400 Ft.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
