Puskás: maga a történelem
2006. december 8. 12:30
Az Aranycsapat mint akarat és képzet
Az intézményi átalakítással a Rákosi-rendszer a legnépszerűbb tömegszórakozásnak számító fociból legitimációs eszközt teremtett magának. A kommunizmus felsőbbrendűségét mindenáron igazolni próbáló hatalom egyik legvisszafogottabb tagja, Nagy Imre is arra a következtetésre ragadtatta magát 1953-ban a 6:3-as győzelem után az Országgyűlésben, hogy `Magyarország sportnagyhatalom`. S bár az Aranycsapat sikereit a sportirányítás minden erővel politikai misszióvá igyekezett formálni, s az imperialisták elleni csapásként feltűntetni, a társadalom futballimádó része ezt az ideológiai mezt sohasem vette magára. A párt azonban olyannyira erős legitimációs eszközként ismert rá a focira, hogy a legnagyobb anyagi áldozatok árán stadionépítési és rekonstrukciós beruházásokat kezdett. 1953-ban felavatták a nemzetközi léptékben is a legmodernebbek közé sorolható, százezer nézőt befogadó Népstadiont.
A bürokratikus centralizmus jegyében fogant intézményi átalakításnak két fontos és egymással ellentétes társadalomtörténeti fejleménye lett: egyrészt nem gátolta meg egy világverő Aranycsapat megszervezését, másrészt szétverte az amatőr labdarúgást, amely az utánpótlás elvesztése miatt végzetes következményekkel járt.
Az Aranycsapat a kommunista rendszer kiépülésével párhuzamosan zajló diadalmenetében valóban közüggyé emelte a focit: 1952-ben megnyerték az Olimpiát, 1953-ban pedig európai csapatok közül elsőként verték el az angolokat. Az azonban már inkább csak kivételes szerencse dolga, hogy az ötvenes években ennyi jó képességű játékos jelentkezett a válogatottba, s legendásan fékezhetetlen, irracionális játékstílusuk a bürokratikus-utasításos módon működtetett futballéletben ekkora sikert ért el. A csapat titkát kereső Barcs Sándor, a labdarúgó-szövetség akkori alelnöke szerint "Két dolgot csinált az a magyar aranycsapat, amit eladdig senki. Ezért is szaladgáltak például szegény angolok úgy, mint pók a falon. Soha nem egymásnak... a legritkább esetben adták egymásnak a labdát, mindig az üres térbe..., és valaki már tudta, hogy oda kell indulnia. Ez az egyik. A másik pedig: korábban nagyon erősen kötöttek voltak a posztok. A balszélső a bal oldalon, a jobbszélső a jobb oldalon... De azok a játékosok állandóan csereberélték a helyüket. Hányszor előfordult, hogy Kocsis Sanyi a bal szélről, ballal beadta a labdát, és Czibor jobb lábbal, épphogy fölé lőtte a jobbösszekötő helyéről. Hányszor kiabálta Salamon Béla, a kor egyik nagyszerű komikusa, amikor Sándor elkalandozott: Csikar, eridj haza, itt a postás!"
A Rákosi-rendszer mindennapjaiban traumatizált és a sikerre rendkívül kiéhezett társadalom az Aranycsapat diadalában a kis népek vigaszát, a nemzeti büszkeséget, és talán a kibontakozás reményét látta meg. A sportsiker akkori politikai jelentését érzékelteti, hogy amikor a berni világbajnokságon az NSZK elleni döntőben az Aranycsapat váratlanul csupán ezüstérmet ért el, Budapesten a belvárosban három napon keresztül tartottak a "kis októberi focialista forradalom" több ezres tüntetései, mire a karhatalom és az államvédelem határozottan fellépett. Az egyértelműen kommunizmus-ellenes akció megtorlása helyett a hatalom kényszerűen az eltussolást választotta.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
