Magyarország és Csehszlovákia államközi szerződést kötött a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósításáról és üzemeltetéséről. A szerződést az 1978. évi 17. számú törvényerejű rendelet cikkelyezte be. A tervek igen nagyszabásúak voltak, és a következőket tartalmazták. Dunakilitinél egy 20 km hosszú, 16 km2 vízfelületű víztározót kell felépíteni, amely 200 millió m3 vizet fogad be. Dunakiliti és Szap között egy mesterséges üzemvízcsatornát kell kialakítani, amely 18 méterrel halad a földfelszín felett. Bősnél és Nagymarosnál egy-egy vízlépcsőt kell felépíteni. Az építkezések meg is kezdődtek, azonban részletes környezeti tanulmány nem született. Időközben komoly pénzügyi nehézségek merültek fel, és a várható környezeti károk is napvilágot láttak. Veszélybe kerülne a Csallóköz és a Szigetköz ívóvíztartaléka. Töredékére csökkenne a Duna természetes vízhozama, ami az élővilág pusztulásához vezetne. A tervezett erőmű visszavonhatatlanul tönkretenné Magyarország egyik legszebb táját, a Dunakanyart. Az egyre erősödő tiltakozás élére a Duna Kör nevű civil szervezet állt. A nagymarosi építkezések leállítása a rendszerváltás szimbóluma lett.