Churchill és a D-nap: a brit miniszterelnök valóban ellenezte a partraszállást?

2019. június 8. 13:21 Múlt-kor

A bevetés előtti hónapban, május 15-én a miniszterelnök és VI. György, az Egyesült Királyság és a Brit Nemzetközösség domíniumainak uralkodója (1936-1952) a hammersmith-i St. Paul iskolában, Montgomery tábornok ideiglenes rezidenciáján ült össze, hogy a D-nap fedőnevű akció részleteit megtárgyalják. A találkozó fontosságát, a későbbi amerikai elnök, ám ekkor még „csak” tábornok, Eisenhower is kiemelte, hiszen a brit nemzet két legfontosabb személye nyilvánított véleményt.

Az amerikai vélte felfedezni elsőként Churchill ideiglenes tartózkodását. Visszaemlékezéseiben is említette, hogy korábban a brit miniszterelnök a következőképpen fogalmazott: „Uraim, hajlok arra, hogy belevágjunk a vállalkozásba.” Ebből a kijelentésből az amerikai tábornok arra következtetett, hogy korábban kételyek gyötörték a miniszterelnököt a kérdést illetően és talán helyes is volt a meglátása.

1948-ban megjelent Eisenhower a Keresztes háború Európában című könyve, amely taglalja Churchill hozzáállását a partraszálláshoz, ám a kontextusból való kiemelés által enyhe tartalmi ferdítéssel interpretálja az elhangzottakat. A könyvben azt sugallta, hogy az 1948-as évre már csak exminiszterelnök teljes mértékben ellene volt a normandiai katonai műveleteknek.

A brit álláspont csupán az időpontot tartotta korainak, mert elsősorban az 1942-es észak-afrikai térségben elindított Fáklya hadműveletre kívánt koncentrálni. Itt elsősorban a francia gyarmatokat akarták bekebelezni, mert úgy ítélték meg, hogy ez az opció a legbiztosabb és egyben legbiztonságosabb út az európai kontinenshez is.

Persze kérdés volt Spanyolország, azaz Francisco Franco hozzáállása is Spanyol-Marokkó miatt, hiszen annak ellenére, hogy a szövetségesekkel is kapcsolatot ápolt, nyíltan folytatott tengelybarát politikát a semlegesség égisze alatt.

Az USA már a washingtoni konferencia során is gyanította, hogy Churchillék fenntartással kezelik majd a normandiai helyszínt, annak ellenére, hogy egy új front megnyitásában mindannyian egyetértettek. A miniszterelnök ellenállása valószínűleg abban gyökerezett, hogy visszatekintve az első világégés alatt, 1915-ben Gallipolinál lezajlott ütközetre, nem volt meggyőződve a száz százalékos angol-amerikai sikerről, hiszen akkoriban a török hadsereg is visszaverte az ostromot.

Természetesen nem egy majdnem 30 évvel ezelőtti eset befolyásolta elsősorban Churchillt, hanem már az aktuális helyzet egy-egy sikertelensége. Egyik az 1942. augusztusi diepp-i rajtaütés volt, más néven Jubileum hadművelet, ahol az amerikai-kanadai csapatok támadása kudarcba fulladt. Ráadásul a következő évben szintén nehézségek adódtak Tunéziában a Kasserine-hágónál, ahol az angolszász erők megbomlottak és rengeteg amerikai felszerelés is német kézre került.

A tényeket számba véve Churchill áldása ugyanúgy elengedhetetlen volt egy európai akcióhoz, mint az, hogy az amerikaiak a washingtoni megállapodás szerint Japán helyett Németország megfékezésére fordítsák erőforrásaikat, így a brit beleegyezés az észak-francia front megnyitásába egy logikus lépés volt. Frederick E. Morgant jelölte ki a miniszterelnök az akciótervek és az előkészületek kidolgozására, ennek ellenére azért Roosevelttel táviratban tudatta további aggodalmait 1943. október 23-án.

A partmenti területek meghódítása, ha nem is nyugtalanította, ám a német tartalék páncélosok gyors üzembe helyezésének lehetősége már annál inkább. A mediterrán térséggel kapcsolatos elképzeléseit is kifejtette, miszerint ott található a kontinens katonailag instabil pontja, ráadásul Olaszország teljes leválasztása szintén komoly csapást jelenthetne a Harmadik Birodalom számára, tekintve, hogy Itália déli részét már uralják, valamint Mussolini július 25-e óta házi őrizetben van.

Nem sokkal később sor került egy újabb eszmecserére, amely Eureka fedőnéven futott 1943 novemberében és decemberében, ez volt a széles körben is ismert teheráni konferencia. Első alkalommal találkozott a szövetséges tömb mindhárom vezetője személyesen is. A partraszálló parancsnok személye körül is kérdések vetődtek fel, ezt Sztálin minél hamarabb tisztázni kívánta és egyre követelőzőbb hangnemet ütött meg az együttműködés minden szintjén. Churchill pedig továbbra is bizonytalan volt az új front megnyitásával kapcsolatban és a mediterrán hadszíntér stabilizálását helyezte előtérbe.

A szövetségesek közt felvetődő probléma érthetővé válik, ha rávilágítunk, hogy az olaszországi invázió esetében elsősorban a brit dominancia domborodott ki a kontinensen, ám Normandiában, tekintve, hogy amerikai kezdeményezésről van szó, már megváltoztak az erőviszonyok az USA javára.

A tényt az is mutatja, hogy egyöntetűen elfogadták, hogy az amerikai Eisenhower irányítsa a hadműveletet. Tulajdonképpen a konfliktus forrása az volt, hogy Churchill egész egyszerűen nem kívánta átadni a brit reprezentációt és hatalmi pozícióját Európában egykori gyarmatának.

A háborús eseményeket követően a miniszterelnök szintén a háborúval és emlékeivel kapcsolatosan adott ki könyvet, melyben az Eisenhower-féle interpretációt igyekezett tompítani a brit-amerikai kapcsolatok megóvása céljából, hiszen nem szabad megfeledkezni, hogy a fegyveres konfliktust hamarosan a szovjet-amerikai ellentét követte a Bizónia 1947-es megalakulásától kezdve.

Erre válaszként a szovjetek 1948 júniusában műszaki gondokra hivatkozva lezárták a Berlinbe vezető vasúti, vízi és országúti közlekedést, majd kezdetét vette a század végéig elhúzódó hidegháború. Churchill köteteiben érthető módon igyekszik tisztázni álláspontját, és cáfolja, hogy bármikor is a D-nap ellenzőinek táborát gyarapította volna.