Bűntelen vagy büntetlen? Faragho Gábor, a felelősségre sosem vont csendőrségi főfelügyelő

2022. február 16. 14:25 Murányi Gábor

Árulkodó freudi elszólás

Lárma nélkülinek ugyan aligha nevezhető a közellátási miniszter, vitéz Faragho Gábor furmányos eltávolítása, vele kapcsolatban azonban sokkal inkább az a meglepő, hogy egyáltalán miniszter lehetett a „felszabadult” Magyarországon, ahelyett, hogy az 1944-es deportálási akciót végrehajtó csendőrség altábornagyi rangú katonai felügyelőjét a vádlottak padjára ültették volna.

Mindezek hátterében, úgy tűnik, az állt, hogy az 1890-ben született és a katonai ranglétrán gyorsan és meredeken, a vezérőrnagyságig lépdelő Faragho – legalább is saját karrierje szempontjából – többször volt éppen jó helyen. Ezt a jó helyet általában Moszkvának hívták. A tehetséges, szolgálati jellemzése szerint kilenc nyelven, köztük oroszul is jól beszélő, sokat próbált főtisztet 1940 júliusában vezényelték először a szovjet fővárosba a magyar követség katonai attaséjaként. A következő hónapban már konkrét feladata is akadt. Magyarország ugyanis – „sürgős szállítás, ár nem számít” felkiáltással – bombázó- és vadászrepülőket próbált beszerezni a Szovjetuniótól, merthogy éppen zátonyra futottak Romániával az Erdély ügyében zajló területi tárgyalások, így előtérbe került a katonai megoldás.

Ezt a korábban ismeretlen momentumot Kolontári Attila a magyar–szovjet diplomáciai kapcsolatokat elemző monográfiájában tárta fel. Azt pedig a Sztójay-bábkormány kultuszminisztériumi államtitkárának – az antiszemitából 1944-re zsidómentővé vált – Mester Miklósnak memoárjából tudható, hogy „a rusztikus megjelenésű és modorú”, a tömény szeszt különlegesen jól bíró Faraghónak egy fogadáson még Sztálin kegyeibe is sikerült beinnia magát. Olyannyira, hogy a következő találkozásaikkor a generalisszimusz abban a ritka megtiszteltetésben részesítette a katonai attasét, hogy – általános szokásával ellentétben – mindig kezet nyújtott neki. Így köszönte meg azt is, hogy Faragho szülővárosa, Kecskemét igazi hungarikumából, az egészséges butykosos barackpálinkából többször is küldött neki hónapokra elegendő kóstolót.

1941. június 23-án, amikor Magyarország Kassa bombázására hivatkozva bejelentette a Szovjetunióval való hadiállapotot, Faragho is hazatért, a Honvédelmi Minisztérium elnökségének lett az irányítója, és közben a korszellem jegyében könyvet írt „Sztálin Istentől eltávolodott” birodalmáról. A majd félezer oldalas Szovjetoroszország című propagandakötet szerzője személyes tapasztalataira támaszkodva bizonygatta, hogy „a kommunizmus zsidó találmány”, és hogy a Szovjetuniót ma a zsidóság vezeti, és bár „úgy hírlett, hogy maga Sztálin is szerette volna a zsidóság hatalmát leépíteni, azonban ez nem felel meg a valóságnak. Már csak azért sem, mert tudvalevő, hogy Sztálin kimondottan zsidó befolyás alatt van, harmadik felesége, illetve ennek fivérei, a Kaganovicsok révén”.

Tévedésektől hemzsegő könyve megjelenésének az évében, 1942 novemberében Faragho újra lépett egyet fölfelé: a csendőrség felügyelőjévé nevezték ki, és soron kívül altábornaggyá léptették elő. A Horthy Miklós bizalmát egyre jobban élvező Faragho, igazodva a kormányzóhoz, a német megszállást követően is hivatalában maradt, és tovább ellenőrizte azt a szervezetet, amelynek a német megszállás utáni, Sztójay Döme vezette bábkormány fő feladatává tette Magyarország „zsidótlanítását”. A deportálást a csendőrség – az államapparátus hathatós közreműködése mellett – hadászati pontossággal, zökkenőmentesen és brutálisan hajtotta végre. Erre a Németországból érkező Adolf Eichmann 30–35 fős stábja sosem lett volna képes, hiszen az 1944 májusától július elejéig tartó két hónapban másfélszáz vasúti szerelvényen – egy korabeli precíz kimutatás szerint – 437 402 embert, a vidéki Magyarország zsidónak minősített állampolgárait szállították a nácik működtette haláltáborokba.

Hogy Faraghónak mindebben milyen szerepe és felelőssége volt, arról még lesz szó, az bizonyos, hogy 1944. szeptember 27-én Horthy – ismét soron kívül – vezérezredessé nevezte ki. Az előléptetést ezúttal az indokolta, hogy a kormányzó őt bízta meg a szovjetekkel való titkos fegyverszüneti tárgyalások lefolytatására. A Faragho vezette háromtagú delegáció – a tagok: Szent-Iványi Domokos „rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter” és Teleki Géza egyetemi professzor (a németellenségét öngyilkosságával úgymond bizonyító Teleki Pál kormányfő fia) – október 3-án kalandos körülmények között jutott el Moszkvába, és ott csak Sztálinnal óhajtott egyezkedni. A legmagasabb rangú szovjet politikus, aki fogadta őket, Vjacseszlav Molotov külügyi népbiztos volt, ő azonban nem tárgyalófélként, hanem pattogó szavú katonaként adta a trió értésére, hogy a feltételeket a győztesek diktálják. A küldöttség október 11-én, vállalva a németekkel való azonnali szembefordulást, aláírta a kapitulációval felérő megállapodást.

Az október 15-én kétbalkezesen végrehajtott kiugrási kísérlet és nyilas hatalomátvétel után Moszkvában is új helyzet állt elő. A Faragho-delegáció ez idő tájt értesült arról, hogy a kormányzó nem csak őket küldte tárgyalni a bolsevikokkal. Efféle „szóbeli megbízatást” emlegetett a Vörös Hadseregnél Kecskeméten jelentkező és menten Moszkvába szállított honvédelmi miniszter, Vörös János vezérezredes és az 1. magyar hadsereg parancsnoka, a Szálasi-puccs után „átállt” dálnoki Miklós Béla is. E sajátosan összeverődött horthysta kolónia tagjai valójában értékes túszok voltak, akiket a szovjet vezetés a Magyarország felszabadítása körüli időkben sakkbábuként kezelt.

A magyar ügyek egyik felelőse, Georgij Puskin (aki később a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet politikai megbízottjaként, majd budapesti követként vált ismertté) 1944. november 7-i helyzetjelentésében úgy fogalmazott: „Nem kizárt, hogy eleinte szükség lesz Faragho és a moszkvai magyar misszió tagjai közül még valaki bevonására” a megalakítandó független magyar kormányba. Az előkészítő megbeszéléseken ugyan még az is felmerült, hogy Faragho kaphatná a miniszterelnöki stallumot, a szovjetek végül Miklós Béla mellett döntöttek. A hivatalosan 1944 decemberében Debrecenben „megválasztott” Ideiglenes Nemzeti Kormányban Faraghónak a közellátásügyi tárca jutott.

A kormány „legreakciósabb tagjaként” emlegetett „egykori csendőrt” a bizánci politikán pallérozódott kommunista vezetők – elsősorban Rákosi Mátyás helyettese, Gerő Ernő – kezdetben nem is a hazai nyilvánosság előtt próbálták lejáratni, hanem Moszkvában. Nem is sikertelenül, hiszen 1945 januárjában a szovjet fővárosban tárgyaló külügyminiszteren, Gyöngyösi Jánoson keresztül megüzenték a rakoncátlankodó magyar kormányfőnek, nem nézik jó szemmel, hogy Faragho „át akarja emelni a korábbi csendőrségi állományt az új rendőrségbe”.

A figyelmeztetés hatott. Amikor a minisztertanács a csendőrség feloszlatásáról és az új államrendőrség megszervezésének rendeletéről vitázott, Faragho már csak azt fejtegette, hogy nem kellene elvenni a jogait annak, aki „büntetlen” (sic!) tudott maradni. A csendőrség egykori felügyelőjének freudi elszólását a miniszterelnökségi gyorsírásos jegyzőkönyv örökítette át az utókorra. A vezérezredes alighanem a „bűntelenek” érdekében próbált szót emelni, és elsősorban nyilván magára gondolt. Pár nappal később viszont engedelmesen megszavazta az indoklás szavai szerint „gyűlölt szervezet” betiltását, egykori beosztottjainak a közszolgálatból való nyugdíj nélküli elbocsátását és igazolóbizottság elé állítását.
Ő maga azonban – hivatalosan – élete végéig „büntetlen” tudott maradni, annak ellenére, hogy csendőri tevékenysége, a deportálásokban való felelőssége újra és újra felvetődött.

1. Árulkodó freudi elszólás
2. A jól értesült Ludas