Bizonyítási vágya és kisebbségi komplexusai egyszerre segítették és hátráltatták Napóleont
2019. január 10. 12:02 Múlt-kor
Érzékenység és önfényezés
Napóleon felemelkedése 1796-ban vette kezdetét, amikor megkapta Franciaország itáliai hadseregének parancsnokságát. Ez az erő ekkor egy lenézett, rosszul felfegyverzett, alultáplált, toprongyos embertömeg volt. Napóleon győzelmek sorával és némi hízelgéssel lelket öntött beléjük, Párizsba küldött jelentéseit pedig alaposan kiszínezte: minden csetepatét óriási jelentőségűnek állított be, és folyamatosan dicsérte a katonák bátorságát, valamint hangsúlyozta saját lángelméjűségét. Pótolhatatlanságáról akarta meggyőzni a kormányt, katonáit és a népet pedig kivételes vezetői alkalmasságáról – mindkettőt néhány hónap alatt sikerült elérnie.
Olyan tehetséggel bírt az efféle imázsépítéshez, hogy még korántsem sikeres egyiptomi vállalkozását is legendássá tudta tenni, és sokakat meggyőzött Franciaország-szerte, hogy ő a nemzet sors által kijelölt megmentője. Belső bizonytalanságai mindazonáltal rendkívül érzékennyé tették bármiféle kritikára, és habár Európában rég nem látott hatalommal bírt, tovább igyekezett tökéletesíteni saját képén, cenzúrázva a sajtót és elhallgattatva a törvényhozásban ellene szólókat. Különösen dühítette a brit sajtó, amely karikatúrák és bulvárcikkek folyamatos áradatával támadta őt – a lapok származásán és családja hirtelen hatalmassá vált tagjainak viselkedésén élcelődtek, míg a híres Rowlandson és a hozzá hasonló karikaturisták rendre együgyűként ábrázolták őt, amivel – korlátozott humorérzékének köszönhetően – mélyen megsértették.
A britek emellett támogattak minden kezdeményezést, amely Napóleon életére vagy államának stabilitására jelentett veszélyt. Amellett, hogy a nagy uralkodók közé kívánt lépni, ez is óriási szerepet játszott abban, hogy felvette a császári címet. Minél magasabbra emelkedett azonban, annál nagyobb késztetést érzett arra, hogy erősítse imázsát, így egyre nagyobb fényűzésbe kezdett. Ez hamar elvesztette varázsát a nép számára, de idővel már sorozatos győzelmeit is meglehetősen unalmasnak találták.
Miközben Ulmnál, Austerlitznél, Jenánál és Friedlandnál letörte Ausztria, Poroszország és Oroszország katonai erejét (legalábbis időlegesen), Párizsból olyan jelentéseket kapott, melyek szerint a nép már a háború végét várja, hogy folytathassa megszokott életét. Napóleont azonban eddigre állandó szerencséje és győzelmei sora odáig juttatta, hogy elkezdte elhinni saját propagandáját, miszerint ő a sors valamiféle kiválasztottja. A hadi dicsőség aurája azonban nem volt képes elfedni belső törékenységét.
Erőt mutatni, bármi áron
Amikor I. Sándor orosz cár elkezdett egyre nyíltabban szembeszállni vele, Napóleon azonnal fenyegetve érezte magát. Rögtön belefogott a történelem során addig látott legnagyobb haderő megszervezésébe, hogy visszakozásra bírja őt. Ez nem járt eredménnyel, Napóleon pedig a sereg bevetése mellett döntött, és megkezdődött az Oroszország térdre kényszerítésére tett sikertelen kísérlet. Miniszterei és tábornokai arra kérlelték, kössön békét a legjobb feltételek mellett, erre azonban a császár nem volt képes.
A Moszkvából való visszavonulás során tábornokai egy csoportja megkísérelte magához ragadni a hatalmat azzal, hogy elterjesztette a hírt: Napóleon elesett a harcban. A terv végül nem működött, de a kísérlet felhívta Napóleon figyelmét egy fontos tényezőre: senki sem úgy reagált halálhírére, mintha egy valódi uralkodó lett volna. Senki sem volt, aki azt mondta volna, „meghalt a császár, éljen a császár!”, aki a fiát akarta volna trónra emelni. Napóleon ettől saját szemében minden hitelességét elvesztette. 1813 és 1814 ádáz harcai során, amikor három fronton harcolt egész Európa ellen, sorozatosan visszautasította a lehetőségeket, hogy békét kössön és megmentse uralmát – nem tudta rávenni magát a kompromisszumra.
„Az Önök uralkodói, akik trónon születtek, akár hússzor is megverethetik magukat, és azután is visszatérhetnek fővárosaikba, én nem, mert én egy parvenü katona vagyok” – mondta egy alkalommal Metternich osztrák kancellárnak. Napóleon tovább húzott egy rég elvesztett háborút, azt várva, hogy egy óriási győzelmet aratva megmentheti menthetetlenül alacsony önbecsülését. A sors fintora, hogy miután elvesztette trónját, és brit foglárjai Szent Ilona szigetén még csak az uralkodóhoz méltó megszólítást sem adták meg neki, valami megváltozott benne: az élete utolsó éveiben tanúsított uralkodói kisugárzásával sokakat ámulatba tudott ejteni.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
