Az „igazi rockzene” – elvarázsolta a viktoriánus Angliát a kőhangszerek hihetetlen muzsikája
2018. május 10. 13:51 Múlt-kor
A rockzene megszületését, majd világhódító útját jellemzően a második világháborút követő két évtizedre szokás helyezni. Meglepőnek tűnhet ezért elsőre az a tény, hogy már Viktória királynő is – hasonlóan a 19. században élt angolok többségéhez – nagy rajongója volt a „rockzenének”. Igaz, a kifejezést ekkoriban még a szó lehető legszorosabb értelmében használták, tudniillik a kövekkel (angolul: rock) történő zenélésre.
A kövek többsége jellemzően teljesen alkalmatlan arra, hogy hangszerként funkcionáljon. Belső struktúrájuk azonnal elnyel minden rezgést, így képtelenség belőlük különféle hangokat előcsalogatni. A kövek egy bizonyos típusa azonban kivételt képez: az üledékes kőzetek közé tartozó szarukövek természetesen rezonálnak, így fel lehet őket használni hangszerkészítéshez is.
Az ilyen kőhangszerek történelme évezredekre nyúlik vissza és ma már szinte a világ minden táján ismerünk példát hangot kiadó kövekre. Egyes elméletek szerint még a Stonehenge köveit is azok akusztikus tulajdonsága alapján válogatták össze. Anglia északi részén, a Tóvidék (Lake District) néven ismert területen találkozhatunk ilyen kövekkel, amelyek a térség ikonikus, Skiddaw névre keresztelt hegyéből származnak.
Skiddaw köveinek akusztikájára először egy bizonyos Peter Crostwaite hívta fel a figyelmet a 18. században. A közeli Keswickben élő feltaláló először egy kis hangszert állított össze a kövekből, amellyel két teljes oktávot lehetett eljátszani. Valószínűleg Crostwaite hangszere ihletett meg évtizedekkel később egy keswicki kőművest, Joseph Richardsont, aki a fejébe vette, hogy elkészíti Crostwaite hangszerének teljes méretű változatát is.
1827-től kezdve 13 évet töltött a kövek gondos válogatásával és faragásával. Az elkészült „kőharmonika” – ahogy Richardson nevezte – végül 61 kőből állt, több mint 3 és fél méter hosszú volt és öt teljes oktáv megszólaltatására volt képes. A köveket szalmakötélre és fa gerendákra helyezte és speciális, golflabdához hasonló fejekkel ellátott fa ütőkkel lehetett játszani rajta. Keswick múzeumában a hangszer ma is megtekinthető, sőt ki is próbálható:
Richardson nem is egymaga játszott a kőharmonikán, hanem három fiával közösen álltak a hangszer mögé. Előadásaik gyorsan nagy népszerűségre tettek szert és Anglia minden részéről érkeztek az ámuló emberek. 1841-ben egy újság úgy áradozott a Richardsonról, mint a „hajótörött Mozartról”, aki „valósságá teszi a meséket” azáltal, hogy a „legdurvább és legvalószínűtlenebb anyagokból hív elő gyönyörű muzsikát.”
Együttesük, az Original Monstre Rock Band (a magyarul “eredetit” jelentő “original” szót azután tették hozzá a zenekar nevéhez, hogy sikerükön felbuzdulva sokan másolni kezdték technikájukat) 1845-ben már rendszeres fellépő volt Londonban és körbeturnézták az egész országot. Két alkalommal magának Viktória királynőnek is előadták művészetüket a Buckingham Palotában. Érdekesség, hogy a királynő „tisztán” szerette a rockzenét, ugyanis míg első alkalommal nagyon tetszett neki a produkció, addig a második esetben csalódottságát fejezte ki amiatt, hogy Richardsonék – az előadás színesítése érdekében – acélrudakon is játszottak.
A kőzene népszerűsége az egész 19. századon átvonult. Richardsonék sikerei után az 1880-as években a Till család vált a legnagyobb sztárrá. Ők már nem csak Angliában, de az Egyesült Államokban is jártak turnézni.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
