Az egyház erőszakos térítése is szerepet játszhatott a vikingek támadásaiban
2022. október 9. 08:50 Múlt-kor
A pogány sereg érkezése
A vikingek által indított támadások ellen majdhogynem lehetetlennek bizonyult védekezni, és a portyázók már jóval Asser ideje előtt felfedezték, milyen könnyű is fosztogatni Nyugat-Európa talán leggazdagabb országában. 851-ben egy 350 hajóból álló flotta felvitorlázott a Temzén, hogy megtámadja Londont és Canterburyt, majd ahelyett, hogy hazatértek volna, Thanet szigetén teleltek át. Ez pedig csak előjátéka volt az Angolszász krónika által csak Nagy Pogány Seregnek nevezett hadak 865-ös érkezésének, amely 15 évig háborúzott Northumbria, Wessex, Mercia és Kelet-Anglia demoralizált királyságaival, és végül elfoglalta Anglia Yorktól Kelet-Angliáig terjedő részét.
Bár Nagy Alfréd megvédte királyságát a vikingektől, nem tudta megakadályozni, hogy elfoglalják a keleti partokat
927-re Nagy Alfréd, illetve fia, Edward és unokája, Æthelstan visszafoglalták az elvesztett területek nagy részét, de eddigre a Nagy Pogány Sereg eredményei maradandó kulturális hatásokkal jártak. A nagyobb léptékű viking támadások a 990-es években, II. Æthelred uralkodása alatt tértek vissza Angliába, a dán Villásszakállú Sveinn és a norvég Óláfr Tryggvason vezetésével. A danegeldet, azaz a „dánoknak” – vagyis bármilyen északi támadónak – a bántatlanságért fizetett védelmi pénzt a vikingek kegyetlen következetességgel gyűjtötték be. Az ilyen módon – Angliában és máshol – begyűjtött vagyon segítette Óláfr 995-ös trónra jutását is.
1012-ben Canterbury érsekét elrabolta egy Magas Þorkell néven ismert férfi vezette viking csapat, és amikor úgy tűnt, a váltságdíj nem érkezik kellő gyorsasággal, megölték. A krónikák szerint előbb csontokkal, kövekkel és fahasábokkal dobálták meg, életét pedig egy fejsze fokával a fejére mért ütés oltotta ki.
A már amúgy is gyenge lábakon álló angolszász királyságot lelki vezetőjének elvesztése térdre kényszerítette, és két évvel később a dán király, Villásszakállú Sveinn ült Anglia trónjára is. 1028-ra Sveinn fia, Knútr már egy egész északi-tengeri birodalom fölött uralkodott, amelybe beletartozott Dánia (a dél-svédországi Skånéval együtt), Norvégia és egész Anglia.
A pogányok eddigre, névleg legalábbis, keresztényekké váltak, de továbbra is szívesen gondoltak magukra hódítókként és harcosokként. Egy Knútot dicsőítő vers megemlékezik Ælla northumbriai király haláláról, akit Csonttalan Ívarr győzött le: „Ok Ellu bak, / At lét hinn's sat, / Ívarr, ara, Iorví, skorit” („És Ívarr, aki Yorkban élt, a sast vágta Ælla hátába”). A strófa a félig mitikus kínzási és kivégzési módszerre, a vérsasra utal, amely valószínűleg költői képek későbbi félreértéséből született meg, és valójában nem gyakorolták.
A viking portyák ijesztő hatékonyságukat az új hajózási technológiát képviselő, fejlett hosszúhajóknak köszönhették
A fenti verset Sigvatr Þórðarson, Knútr udvari költője szerezte, aki Knútr sikereit egy 150 éve húzódó konfliktus sikeres lezárásaként látta és énekelte meg, amely a kultúra védelmében indult, de hamarosan a hódítás álmává növekedett.
Alcuin szinte prófétához illő pontossággal jelezte előre a 793-as viking portya végső következményét. „Ki nem fél ettől?” – kérdezte Æthelred királyt. „Ki nem bánkódik fölötte, akárha országát foglalták volna el?” Gyászában figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy a vikingek ugyanazt tették, amit saját ősei a britonokkal és keltákkal mintegy háromszázötven évvel korábban, ugyanúgy – erőszakkal – foglalva el „ezt a szép földet”, mint a vikingek.
Knútr fiai szerencsétlennek bizonyultak, és az angliai dán uralom alig harminc évig tartott. Tizenöt évvel később, 1066-ban pedig Knútr és birodalma emlékét majdnem teljesen eltörölte egy új hódító: Normandia hercege, Vilmos.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
