Múlt-kor.hu

Apokalipszis Kongóban – II. Lipót belga király borzalmas afrikai kolonizációja

Apokalipszis Kongóban – II. Lipót belga király borzalmas afrikai kolonizációja

2021. november 23. 14:24 Czókos Gergő

A történelem tele van kétes alakokkal, akik saját érdeküket az emberiességi szempontok elé helyezve valamely ellenségesnek bélyegzett etnikum, vallás, osztály vagy „faj” képviselői voltak, vagy éppen hasznot húztak saját népük igába hajtásából. Kevesek voltak képesek azonban véghez vinni azt a bravúrt, hogy anélkül változtassanak munkatáborrá egy teljes országot, hogy annak területére valaha is betették volna a lábukat. II. Lipót belga királynak ez sikerült.

Szabad állam, szabad rablás

Az európai hatalmaknak a XIX. század utolsó évtizedeiben indult vetélkedését a fekete kontinens felosztásáért hagyományosan „versenyfutás Afrikáért” elnevezéssel illetik. A Belgium élére 1865-ben került II. Lipót sajnálkozva látta, hogy országát nem hozza lázba egy „tengerentúli megye” létesítésének gondolata, ezért saját maga látott hozzá ambiciózus terve megvalósításához, egy saját afrikai gyarmat kiépítéséhez.

Miután az uralkodónak sikerült megnyernie az ügynek a David Livinstone-ra rábukkanó Afrika-kutatót, Henry Morton Stanley-t, az újságíró-felfedező bázisokat épített ki, és a helyi törzsfőnökökkel számos, úgynevezett védnöki szerződést kötött a belga király nevében. Minden adott volt ahhoz, hogy az uralkodó egy Belgium területénél több mint hetvenszer nagyobb magánbirtokot hozzon létre Kongóban. Miután az 1884–1885-ben megtartott berlini kongresszuson az európai nagyhatalmak elismerték Lipót területre támasztott igényét, 1885-ben létrejött Kongó Szabad Állam. A hivatalos indoklás szerint az elsődleges cél a helyi „vademberek” civilizálása volt. Ahogy Lipót fogalmazott: „Áthatolni a sötétségen, mely egész nemzeteket burkol homályba (…), egy keresztes háború, amely méltó a haladás századához.”

Kongó legnagyobb kincsének ekkoriban az elefántcsont és a nyersgumi számított, világszerte egyre nagyobb kereslet mutatkozott irántuk. Miután az ezen árucikkekhez kapcsolódó tevékenységeket állami monopóliummá tették, Lipót gyarmati tisztviselői és az állammal szerződésben álló koncessziós társaságok képviselői mindent megtettek annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb haszonra tegyenek szert a rabszolgaként dolgoztatott kongóiak munkaerejét felhasználva.

A közösségeknek a fenti javakból (valamint olykor élelmiszerekből is) meghatározott mennyiséget kellett beszolgáltatniuk, ám a kvótát a legtöbb esetben úgy szabták meg, hogy azt szinte lehetetlen volt teljesíteni. Ez a konstelláció a visszaélések melegágya volt, és II. Lipót fehér tisztek vezette, fekete katonákból álló magánhadserege, a Force Publique, valamint a gyarmati tisztviselők és a koncessziós társaságok milíciái sokat tettek azért, hogy a kortársak joggal nevezzék „erőszakkal érvényre juttatott törvényes rablásnak” a kongóiak skrupulusok nélküli kizsákmányolását.

A rabszolgákat gyakorta korbáccsal serkentették keményebb munkára. A kidolgozott protokoll szerint a nem megfelelően viselkedő munkásokra húsz ütést kellett mérni a chicotte nevű, vízilóbőrből készült verőalkalmatossággal. A sanyarú helyzetük ellen lázadókat egyszerűen lelőtték, házaikat felégették, és a megtorlás olykor egész családokat vagy közösségeket érintett.

A terror elől sokan a közeli erdőkbe próbáltak menekülni, amit a katonák a bujkálók falvainak felégetésével toroltak meg. A kongóiak nemcsak otthonaikat, hanem élelmiszerforrásaikat is elvesztették. A katonák gyakran addig tartották étlen-szomjan, túszokként kezelve a nőket, gyerekeket és időseket, amíg a férfiak nem gyűjtötték össze az elvárt gumiadagot. Ez olykor heteket jelentett.

Az egyik leghírhedtebb gyarmati hivatalnok, az Egyenlítő Ördögének hívott Léon Fiévez volt, aki saját maga így számolt be arról, hogyan térítette jobb belátásra egy falu lakosait, akik nem teljesítették a hal- és maniókabeszolgáltatásra vonatkozó követelését: „Háborút viseltem ellenük. Egyetlen példa elég volt: száz levágott fej, és onnantól kezdve bőséges ellátmány volt az állomáson. A célom végső soron humanitárius. Megöltem száz embert, további ötszáznak viszont megkíméltem az életét.”

Mivel a katonák lőszerhiányban szenvedtek, egyes helyeken parancsba kapták, hogy kíméljék a készleteket. Hogy bebizonyítsák, nem állatokra pazarolták a golyókat, hanem emberre lőttek, feletteseiknek be kellett mutatniuk az áldozataik levágott jobb kezét. Miközben azonban a többség tovább folytatta az állatok legyilkolását, élő emberek levágott jobb kezével igazolták „ártatlanságukat”.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

Apokalipszis Kongóban – II. Lipót belga király borzalmas afrikai kolonizációja

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2021. ősz különszám: Sorsok, Legendák, Küzdelmek

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra