Amikor nagyobb eséllyel rabolt ki egy hajdú, mint egy német
2016. április 8. 16:28
A Budapest Főváros Levéltára BFL+ néven havonta rendez előadássorozatokat, amelyek azt a célt szolgálják, hogy a tudományos munkatársak által „pluszként” kikutatott anyagok szélesebb körben is megismerhetővé váljanak. A mai két előadás a szabolcsi hajdúvárosok Rákóczi-szabadságharcban betöltött szerepével, valamint a székelyek az Egyesült Államokba történő századelői kivándorlásával foglalkozott.
A hajdúhad és a kaloda
Török Péter előadásában a hét szabolcsi hajdúváros, Polgár, Nánás, Dorog, Böszörmény, Szoboszló, Hadház, Vámospércs települések a 17-18. századfordulóbeli életéről és a szabadságharccal való kapcsolatáról beszélt. Elmondta, hogy bár sokan csodálkoztak a disszertációs témaválasztásán, úgy véli, még rengeteg kutatnivaló van a mostohán kezelt témában. Mint kifejtette, az első nagy betelepítési hullám Bocskai István idejére tehető, a szakirodalom szerint 9254 hajdúvitéz telepedett le (a lényege az volt, hogy a zsold helyett földet kaptak), azonban az előadó szerint ez a túlzó létszám nem felel meg a valóságnak. Az 1702. évi összeírás szerint mindössze 954 családfőt írtak össze, ez megítélése szerint nem azt jelenti, hogy a hajdúvárosi hajdúk száma a török és a császáriak elleni harcok során így megcsappant volna.
Török szerint tévhitnek tekinthető, hogy Böszörmény lett volna a központja a hét városnak, ez az állítás a 18. század második felétől megállja a helyét, azonban „a század elején egy nánási igencsak kikérte volna magának, hogy egy böszörményit elé helyeztek” – fejtette ki. II. Rákóczi Ferenctől maradt iratok szerint a hajdúvárosok az első szóra beálltak a szabadságharc mögé, a valóságban azonban ez is másként történt: Szoboszlóban például „elvesztette a fejét néhány hajdú vitéz”, mielőtt a többiek csatlakoztak volna a felkeléshez. Ekkor már a hajdúk korábbi aranykorának régen vége volt (legtöbbjük letelepedett birtokosként élt), ráadásul a Nagyváradon állomásozó közeli császáriaktól való félelmükben sem szívesen támogatták a kezdetekben a felkelést. Később ugyanakkor pontosan azért tartottak ki a végsőkig, mert reálisan mérték fel a helyzetüket: jóformán a masszív kuruc területek közelsége miatt hozták meg ezt a döntést, mondta a kutató.
A kutató kiemelte, hogy a települések eredeti lakói nem voltak teljesen odáig, hogy hajdúkat telepítettek be hozzájuk, ez a fennmaradt iratokból, a tisztségviselők listáiból is kiválóan látszik. Sokáig például párhuzamos közigazgatás folyt a településekben. Mint Török elmondta, egy hajdúvárosi tisztviselő kissé más vérmérséklettel állt hozzá a munkájához. Például mikor Debrecenből a kurucok kilakoltatták az ellenség közeledtére a lakosokat, a hajdúk bevonultak a mezővárosba, és elvittek mindent, ami csak mozdítható volt. Fogarasi Tamás, a hét hajdúváros főkapitány-helyettese az egyik ehhez hasonló zsákmányszerzés örömére a források szerint egy héten át ivott, tetteiért később kalodában kellett bűnhődnie.
„A hajdúvárosiak (következetesen nem úgy fogalmazott, hogy a hajdúk) olykor többet pusztítottak, mint maguk a császáriak” – húzta alá Török. Hozzátette: a hajdúvárosok egy lovasezred kiállítását ígérték meg Rákóczinak, aki gyakran korholta őket, mert nem maguk a hajdúk, hanem gyakran zsoldosok álltak ki helyettük. Nagy fegyvertényeket nem köthetünk a Buday István és Szemere László vezette ezredhez. Egyébként ők állomásoztak a szabadságharc idején Pest alatt, tehát ha valakit kiraboltak akkortájt a környéken, nagyobb esély volt rá, hogy hajdúvárosok lakói tették, és nem a császáriak. A vezetők nem kifejezetten voltak erőskezűk, a sok engedetlenség (szökések, a csatáról szó nélküli távozások) ellenére nem került sor büntetőjogi megtorlásokra, kivégzésekre. A hajdúvárosi ezred 1709-1710 körül oszlott fel.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
