Amikor egy tornádó mentette meg Washingtont

2018. október 15. 18:09 Múlt-kor

Európa évek óta Napóleonra koncentrált, a britek figyelmét a győzelmet győzelemre halmozó francia császár kötötte le. 1812-ben – alig harminc évvel a függetlenségi háborút követően – az amerikaiak úgy vélték, eljött az idejük: megtámadták a brit gyarmati uralom alatt álló Kanadát. Több érv is szólt a háború mellett: a franciák ellen bevezetett blokádot Amerika gazdasága is súlyosan megsínylette, James Madison elnöknek továbbá az sem tetszett, hogy a feltartóztatott hajóik legénységét a britek kényszerrel besorozták saját kötelékükbe.

A nagyszabású amerikai álmoknak megfelelően Kanada és a spanyol uralom alatt álló Florida is érett gyümölcsként pottyant volna az ölükbe, valamint az atlanti partok és a Karib-tenger kereskedelme is amerikai ellenőrzés alá került volna. Csupán egy valamivel nem számolt az amerikai vezetés, mikor 1812 júniusában hadat üzent az Egyesült Királyságnak: se ütőképes hadserege, se valamirevaló flottája nem volt.

Az inváziós terv hamar kútba esett: míg a Kanada elleni szárazföldi támadás tragikomikus jeleneteket szült, tengeren hatalmas meglepetésre három győzelmet is arattak, igaz csupán egy az egy elleni hajócsaták során. Ennek következményeként a britek átcsoportosították erőiket, és még az eddiginél is pusztítóbb gazdasági blokádot vezettek be az USA ellen. Az eredménye az lett, hogy 1814 végére gyakorlatilag csődbe ment Washington.

Az amerikaiaknak az 1812-es támadást követő két évben már inkább védekezésre, valamint a brit kalóztámadásokra kellett összpontosítaniuk. A britek ugyanakkor nem tudtak északról behatolni, inkább rablótámadásokat indítottak az óceán felől.

1814 augusztusában négyezer fős brit sereg szállt partra a Patuxent folyó közelében, majd Washington ellen vonult – valószínűleg megtorlásként a felső-kanadai Port Dover amerikai feldúlása miatt. Miután Sir George Cockburn ellentengernagy vezetésével a bladensburgi csatában (Maryland állam) legyőzték a William Winder tábornok vezette maroknyi amerikai sereget és a milíciát, megszállták a fiatal fővárost.

A Capitolium (a korabeli utazók szerint az egyetlen szemrevaló épület Washingtonban) felgyújtása után több kormányzati épületet is felégettek, miután elérkeztek a Fehér Házhoz (akkoriban még elnöki kúriának nevezték). Az elnök a csata után elmenekült a városból (a mindössze 18 mérföldre lévő Brookeville-ig szaladt), a First Lady, Dolly Madison azonban még otthonukban maradt, és igyekezett minél több értéktárgyat megmenteni. Többek között sikerült kimentenie Gilbert Stuart George Washingtonról készült portréját, mielőtt ő maga is elmenekült a helyszínről.

Miután a britek megebédeltek, a Fehér Házat (pontosabban tehát az elődjét) is felgyújtották. A megszállás mindössze 26 órán át tartott, ugyanis egy hirtelen jött hurrikán, valamint a nyomában érkező tornádó elkergette a betolakodókat, és eloltotta a britek által gyújtott tüzeket. Becslések szerint a borzalmas időjárás több brit életét követelte, mint ahányan elhunytak az egy nappal korábbi csata során. A Washington városán átszáguldó tornádó olyan erős volt, hogy a beszámolók szerint két brit ágyút is felkapott és magával sodort. (A térségben egyébként ritkák a tornádók, az amerikai fővárosban ezen kívül mindössze hét másikat jegyeztek fel összesen.)

Az augusztus 27-én visszatérő Madison elnök a kongresszusi képviselők határozott tiltása ellenére úgy döntött, ugyanazon a helyen építi újjá a Fehér Házat, amelyből csupán a külső falak maradtak meg. A legenda (és egyben tévhit) szerint ma azért fehér színű ez az épület, mert 1814 után ily módon próbálták meg elfedni a tűz okozta nyomokat a falakon.

Az Egyesült Államok végül nem bírta a gazdasági nyomást, így kénytelen volt békét kötnie a britekkel 1814 karácsonyán. A genti békeszerződésben visszaálltak a háború előtti állapotok.