Amikor egy másik NATO-tagra dobott le atomfegyvert az Egyesült Államok
2023. november 10. 11:20 Múlt-kor
73 éve, 1950. november 10-én éjjel a kanadai Québec tartományban, a Szent Lőrinc-folyó partján fekvő Rivière du Loup városának lakói hatalmas dörejre ébredtek. A zaj a folyó felől jött, az évek óta folyó hidegháború hangulatában pedig mindenki a legrosszabbra gondolt. Magyarázatot a következő napokban kaptak: az amerikai légierő kanadai gyakorlatról hazatérő bombázója motorhibába ütközött, és a protokollnak megfelelően megszabadult bombáitól. A hivatalos közlemény hangsúlyozta, hogy a ledobott fegyverek konvencionális bombák voltak. Az igazság több mint 30 évvel később derült csak ki.
A tény, hogy a Labrador tartománybeli Goose légibázisról az Egyesült Államokba, pontosabban az Arizona állambeli Davis-Monthan légibázisra hazatérő B–50 bombázók egyikének négy motorjából előbb egy, majd még egy meghibásodott, és a bombatehertől az előírásoknak megfelelően meg kellett szabadulnia, valóban helytálló.
A bombázó személyzete a ledobás előtt beállította a szóban forgó fegyver önmegsemmisítő mechanizmusát, hogy az 3200 méterrel a felszín felett felrobbanjon. Ez be is következett, a bombázó pedig a legközelebbi amerikai légibázison, a Maine állambeli Loring támaszponton biztonságosan ért földet.
A ledobott fegyver – a hivatalos magyarázattal ellentétben – nem egy egyszerű, konvencionális légibomba volt: valójában atomfegyverről volt szó. A Mark 4 típusú bomba az 1945-ben Nagaszaki japán városára ledobott Mark 3 „Fat Man” továbbfejlesztett, sorozatgyártásra optimalizált változata, amely az első valódi tömeggyártásba került atomfegyver címével is büszkélkedhetett.
Mark 4 típusú atombomba
A kanadai lakosok valószínűleg azon is meglepődtek volna, hogy azon az éjszakán nem csupán egy, hanem 15 ilyen fegyvert szállítottak Goose Bay-ből az Egyesült Államokba egy-egy B–50-es fedélzetén. Az amerikai légierő nem véletlenül tartotta készenlétben atomfegyvereit: a hidegháború egyik legsötétebb szakaszát élte ekkor a világ.
A sztálini Szovjetunió által támogatott észak-koreai csapatok 1950 júniusában indították meg támadásukat az Amerika-barát déli országrész ellen, és kis híján el is foglalták az egész Koreai-félszigetet. Sokan gondolták ekkor még úgy, hogy az egész koreai konfliktus egy nagyszabású elterelő hadművelet, miközben a Szovjetunió Nyugat-Európa lerohanására készül.
Miként lehetséges, hogy nem történt atomrobbanás, amikor a fegyvert még a levegőben felrobbantották? A magyarázat egyfelől a biztonsági előírásokban, másrészt az amerikai atomfegyver-tömeggyártás hiányosságaiban keresendő.
A 15 bomba egyike sem volt felszerelve a plutóniummaggal, amely a maghasadás beindításával előidézi a láncreakciót – ezeket az alkatrészeket az Egyesült Államok Atomenergia-Bizottságának három telephelyén őrizték (az atomfegyverek ekkoriban még nem a légierő, hanem e hivatal felügyelete alatt álltak), és innen lehetett volna őket szállítani a légibázisokra.
Az is tény azonban, hogy nem mindegyik bombához volt ilyen alkatrész, ugyanis ezek gyártása nem tudott lépést tartani az egyszerű, uránból készült neutrontükörrel (amellyel a „mag” részecskéi ütköznek aktiváláskor) felszerelt bombatestekkel.
Mindazonáltal a fent említett uránelemet tartalmazta a bomba, amikor konvencionális töltettel felrobbantották – és ennek eredményeképpen 45 kilogrammnyi U-238-as uránizotóp szóródott szét a térségben, amely sosem került összegyűjtésre.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
