Alapjaiban rengette meg a világot az 1918-ban kitört spanyolnátha-járvány
2020. január 30. 18:45 Múlt-kor
A spanyolnátha áldozatai
A halálos influenza sokszor úgy tűnt, kegyetlen véletlenszerűséggel csap le. Az erejük teljében lévő felnőttek nagy arányú pusztulása miatt számtalan közösség szinte összeomlott.
Gyermekek váltak árvákká, idős szülők maradtak magukra. Senki sem tudott magyarázattal szolgálni erre a jelenségre, amely világszerte mély nyomot hagyott.
A járvány által okozott érzésről értekezve egy lyoni francia orvos azt írta, egyáltalán nem hasonlított arra a „szaggató gyomorfájásra”, amelyet frontszolgálata során érzett. „Ez sokkal egyenletesebben eloszló szorongás volt, valamiféle meghatározhatatlan iszonyat érzése, amely a város minden lakóját hatalmába kerítette” – írta.
Csupán később, miután az epidemiológusok alaposan kielemezték a számokat, kezdett kirajzolódni valamiféle minta, amely a magyarázat első elemeként szolgált. Az egyenetlen eloszlás részben magyarázható volt a vagyoni és társadalmi egyenlőtlenségekkel, ebbe sok helyen a bőrszín is beletartozott.
A rossz étrend, a zsúfolt lakhatási körülmények, és az orvosi segítséghez való korlátozott hozzáférés egyaránt gyengítette az emberi szervezet védekezőképességét, ezzel a szegények, a bevándorlók és az etnikai kisebbségek váltak a legveszélyeztetettebbekké.
Ahogy Patrick Zylberman francia történész fogalmazott: „A vírus ugyan »demokratikusan« viselkedhetett, a társadalom, amelyet megtámadott, aligha volt egalitárius.”
Kiszolgáltatottá tette az embereket továbbá bármilyen lappangó egyéb betegség, míg az influenzával való korábbi kontaktus mérsékelte az esetek súlyosságát.
Az olyan elszigetelt közösségek szenvedtek a legjobban, ahol korábban nem találkoztak a betegséggel. Hasonlóképp jártak azok a városok, amelyeket a járvány első hulláma elkerült, mert az itt élők immunrendszere nem volt „felkészítve” a halálosabb második hullámra.
Brazília akkori fővárosa, Rio de Janeiro például egyetlen hullámban, 1918 októberében tapasztalta meg a betegséget, a halálozási arány pedig kétszeres-háromszoros volt azon északabbra fekvő városokhoz képest, amelyek mind a tavaszi, mind az őszi hullámot átélték.
Az alaszkai Bristol-öbölt 1919 elejéig elkerülte a járvány, amikor azonban a vírus megérkezett, a helyi inuit lakosság 40%-át kiirtotta.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
