Akit Cannes-ig repített a fekete Volga
2015. május 25. 21:15
„Készen állsz-e akár meghalni is ezért a filmért?” – kérdezte Nagy László a Tízezer nap című alkotás zártkörű próbavetítésén a rendezőtől, Kósa Ferenctől. A költő tudta, hogy a fiatal filmes 1965-ben készült, a parasztság tragikus sorsát ábrázoló műve ki fogja verni a biztosítékot az MSZMP kultúrkorifeusai körében. A filmet, amelyben a főszereplő szájából 1956 kapcsán elhangzott a forradalom szó, azonnal betiltották, az ifjú rendező karrierjét pedig ellehetetlenítették. Amikor azonban a hatalom képviselői már börtönnel kezdtek fenyegetőzni, az események egészen elképesztő fordulatot vettek. Az ismeretlen filmes hirtelen az 1967-es cannes-i filmfesztiválon találta magát, ahonnan a legjobb rendezőnek járó elismeréssel tért haza. Nemes Jeles László Saul fia című filmjének sikere kapcsán felidézzük Kósa Ferenc Tízezer nap című munkájának hihetetlen történetét.
Cenzúra és vaságy
A Tízezer nap, Kósa Ferenc diplomamunkája a filmkészítő műhelyként a 60-as évek elején újjáalakuló Balázs Béla Stúdió első nagyjátékfilmje volt. A szervezethez a Művelődésügyi Minisztériumtól érkezett a felhívás, hogy pályázzon a magyar parasztság sorsáról szóló film elkészítésére, és a stúdió vezetősége 8-10 filmnovellából végül Kósa művét választotta ki.
Kósa és csapata magnetofonokkal és fényképezőgépekkel egy éven át járták az országot, hogy Bartók és Kodály módszerének nyomán anyagot gyűjtsenek a vidéki falvak lakosaitól. Az alkotók a parasztság sorsának alakulását a Horthy-korszaktól egészen a 60-as évekig végigkísérő filmben első kézből hallott, hiteles történetek segítségével igyekeztek ábrázolni a földműves réteg tragédiáját.
A filmeseknek azonban már a kezdetektől meggyűlt a baja a hatalommal. Az illetékes pártfunkcionáriusok a Csoóri Sándor és Gyöngyössy Imre segítségével írt forgatókönyvnek is csak a kilencedik változatát találták megfelelőnek, az ún. elfogadó vetítés pedig egyenesen botrányba fulladt: a cenzorok az 1956-os résznél tüntetőleg kivonultak a teremből. Hiába követelték azonban, hogy a rendező a leginkább kifogásolt részeket vágja ki, erre sem ő, sem a munkatársai nem voltak hajlandók, még a beígért tízezer forintos jutalom ellenére sem.
Többéves huzavona következett. A cenzorok és a filmkészítők között egyre feszültebbé vált a viszony, és egy idő után már mintegy ezer méternyi anyag halmozódott fel a Művelődésügyi Minisztérium kultúrkorifeusainak listáján. Kósa hiába védekezett azzal, hogy 1956 őszén egyszerűen nem létezett az ellenforradalom kifejezés, a cenzorokat nem hatotta meg az érvelés.
A fiatal filmes nem kapta meg a diplomáját, sőt, 1966 végétől a teljhatalmú kultúrpolitikusok már börtönnel is elkezdtek fenyegetőzni. Azzal érveltek, hogy ha egy építész pénzt kap egy ház elkészítésére, majd az összeomlik, és ráadásul még a hibákat sem hajlandó kijavítani, a legjobb, ha elkülönítik a társadalomtól.
Kósa a filmes szakma páriája lett. A következő három évben félillegális státuszban tengődött a Vas utcai kollégiumban. A különös száműzetés időszakában egy vaságyon aludt, és csak a menzán elfogyasztott ételmaradékok tartották életben.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
