Akik egymást segítették az égbe – IV. Károly és Zita holtig tartó szerelme
2020. június 6. 09:26 Kovács Gergely
„Nem tudom elképzelni, hogy lenne még egy olyan pár a világon, akik annyira szeretnék egymást, mint te meg én!” – mondta egyszer hitvesének, Zitának Habsburg–Lotaringiai Károly. A kezdeti láng később sem hagyott alább, az egymásba fülig szerelmes házaspár Istenbe kapaszkodva gyönyörű közös életet élt. Jól tudták, hogy mit jelent az a szó, hogy életszövetség, jól tudták, hogy az uralkodói vagy a szülői kötelességek teljesítésére hivatkozva nem hanyagolhatják el egymást, ami miatt, valamint az egymásba vetett, kölcsönös bizalmukat látva sokan megszólták őket. Zita a szó szoros értelmében vette a „holtomiglan, holtáiglan” ígéretét, férje korai halálát követően egykori fogadalmukat újrafogalmazta: „Mostantól fogva azon munkálkodjunk, hogy újra láthassuk egymást az égben!”
Vallásossága miatt a szívébe zárt
A Bourbon-Pármai Zitáról szóló hézagos magyar szakirodalomban olvashatjuk: „védőszentjével ellentétben Zita nem volt szent, és sohasem érzett kedvet a kolostori élet után”. A szerző, Csonka Emil ezen a téren óriásit tévedett, hiszen Zita életének (1892–1989) szinte minden szakaszában helyet kaptak a kolostorok. Tanulmányait bentlakásos egyházi iskolákban végezte, 1926-ban úgynevezett oblációs fogadalmat tett. Ez a világi harmadrendekhez hasonló önfelajánlást jelent a Szent Benedek-i Regula szerinti életre.
Hitéletében meghatározó lett fogadalmának helyszíne, a solesmes-i Szent Péter-apátság, ahol istenes élete mély nyomot hagyott. (Napjainkban egy itt szerveződött egyesület kezdeményezte Zita szentté avatási eljárását.) Miután az özvegy Zita királyné felnevelte a gyermekeit, pápai engedéllyel évente három hónapot szemlélődő imádságban, szerzetesi tevékenységet végezve élt, és 1962-ben végleg Svájcba, a zizersi Szent János-kolostor öregotthonába költözött.
„Én vagyok a legboldogabb ember a földön”
Zita nagy szabadságban, vidéken töltötte gyermekkorát, nem kényszerült idejekorán magára venni a rideg bécsi udvar szokásait, korán hozzáedződött az önálló döntésekhez. Ezzel nagy segítségére lett Habsburg–Lotaringiai Károlynak (1887–1922), aki a leggondosabb neveltetés ellenére is bizonyos fokú önállótlansággal küzdött.
Zita mégsem ezzel vagy a szépségével, hanem a vallásosságával hódította meg Károly szívét. Hozzá hasonlóan Zita is jó felfogású, szorgalmas gyerek volt, és gyorsan tanult. Eszes volt, talán még Károlynál is eszesebb. Mindketten nagyon jó nyelvérzékkel voltak megáldva, és soknyelvű környezetben is nőttek fel.
Zitát édesapja hatására elsősorban a humán tárgyak érdekelték. Károlyhoz hasonlóan kedvelte a magyarokat, mert alapvetően jó kedélyűeknek tartotta őket, akik tudnak nagyon figyelmesek, komolyak is lenni, és mint mondta: „ha a hazájukról beszélnek, annyi hűség árad a szemükből”.
Zita névnapja április 27-ére esik. Ezen a napon tanulóévei alatt is mindig hazatért, és nagy vendégséget szervezett. A szünidőt Itáliában vagy ausztriai birtokukon, Schwarzauban töltötte. Még gyermekkorában ismerte meg itt Károlyt, akiről az első benyomása az volt, hogy milyen sokat foglalkozik öccsével: „Ő olyan, aki törődik a másik emberrel!”
Károly sem felejtette el a gyermekkori találkozás élményét, és amikor feleséget keresett magának, visszagondolt Zitára, akit szépsége és vallásossága miatt már akkor a szívébe zárt. A középiskolai évek alatt ugyan nem találkoztak, de amikor 1909-ben újra meglátták egymást, hamar egymásba szerettek. Zita akkor 17 éves volt. Ezután nem telt bele három év, hogy Károly és Zita férj és feleség legyen. Pedig Károly édesanyja kezdetben Zita egyik nővérét szemelte ki a fiának.
Károly Máriacellben kérte meg Zita kezét. A Szűzanyára bízták magukat, jegygyűrűjükbe ezeket a szavakat vésették: „Oltalmad alá futunk Istennek Szent Szülője.” A hivatalos leánykérésre Pianoréban került sor 1911. június 13-án. Az eljegyzést másnap szűk családi körben tartották, ekkor fogalmazta meg Károly közös életcéljukat: „Mostantól egymást kell kölcsönösen az égbe vezetnünk!”
Röviddel később Mária Antónia Rómába látogatott, hogy X. Piusz pápa áldását kérje a fiatal jegyesek számára. A pápa magánkápolnájában fogadta az örömanyát, aki a Szentatya jelenlétében ezekkel a szavakkal próbálta elhessegetni aggodalmait: „Kétségtelenül soha nem lesz belőlük uralkodói pár.” „De sajnos igen, reájuk nézve sajnos” – válaszolt fájdalmas pillantással a pápa.
Az eljegyzéshez közeli napokban Károly éppen Ferenc József személyes képviselőjeként volt jelen V. György londoni koronázásán. Visszatérőben a szerelmes főherceg mindenképpen útba akarta ejteni jegyesét, de ehhez meg kellett szereznie Ferenc József beleegyezését. Amint megérkezett Bécsből a jóváhagyás, Károly azonnal intézkedett. Még aznap éjszaka táviratozott Zitának, és másra se tudván gondolni a visszaút állomásait és a vonat csatlakozási lehetőségeit tervezgette, hogy minél előbb odaérhessen Pianoréba. Nevelőjének írta ekkor: „Én vagyok a legboldogabb ember a földön, mert ilyen jegyese a világon nincs senkinek!”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
