Akiért a magyar rajongók is megőrültek budapesti fellépésekor: Josephine Baker, az ezerarcú táncosnő
2022. május 10. 15:00 Balázs-Piri Krisztina
Eszem a zúzádat!
A két világháború között vagyunk: a túlélés feletti örömmámorban ledől sok ósdi tabu. A nők kibújnak a fűzőből, levágatják a hajukat, bubifrizurát hordanak, sőt szexuális igényeikről is kezdenek nyíltabban beszélni. Az első világháború idején kiderült, hogy képesek helyt állni a férfiak helyett a gyárakban, így az egyenjogúság szelleme kiszabadul a palackból, a világ sohasem lesz már olyan, mint azelőtt.
Hódít az Újvilágból érkező dzsessz és sok-sok merész és féktelen tánc, mindenekelőtt a charleston, amely már a század elején megjelent az USA déli államaiban, de világméretű őrületté az 1920-as években vált. Az új kor hangulatát kitűnően illusztrálják Josephine Baker 1928-as budapesti vendégszereplésének kulisszatitkai.
A magyar főváros a háború után igazi metropolisszá vált: a kávéházakban élénk nagyvilági élet folyt, a mai Madách Színház helyén álló Royal Orfeum műsora állandó izgalomban tartotta a nézőket. Az amerikai énekes-táncosnő érkezésének híre különösképpen felkavarta a kedélyeket, mivel magyar néző akkoriban nem túl gyakran találkozhatott színes bőrű előadóval, különösen olyan valakivel, aki ennyire gátlások nélkül vállalta volna „egzotikus” külsejét.
A sztárt ráadásul megelőzte a híre: Bécsben az érsek „engesztelő misét” rendelt el a fellépésekor, Budapesten pedig feltételhez kötötték szereplését. A premier előtt a belügy, a honvédelem, a rendőrség (férfi) képviselői előtt kellett bemutatnia a műsorát, akik – hogy, hogy nem – végül is „a legteljesebb meztelenség” dacára engedélyezték a fellépést. Zerkovitz Béla, az Orfeum akkori igazgatója, számos nagy sláger szerzője külön nyilatkozatban erősítette meg: „A bizottság Josephine Baker mutatványában semmi kifogásolni valót nem talált… A művésznő öltözéke még a bécsi jelmezénél is szolidabb”. Sőt a zeneszerzőt Baker olyannyira megihlette, hogy több, köztük egy meglehetősen pajzán szövegű dalt is írt hozzá. A refrénből idézünk: „Gyere, Josephine, eszem a zúzádat… majszolom a szádat…”
De nemcsak Zerkovitzot, Kosztolányi Dezsőt is foglalkoztatta a sztár szereplése. A Pesti Hírlapba írt glosszájából nem lehet nem kiolvasni, hogy a „mulatságos, bájos szerecsen kisasszony” bizony őt sem hagyta hidegen. „Félbarna. Forrón. Habbal? Duplahabbal.” Az író tézise szerint a gyarmatosító fehérek a Baker személye iránti rajongásban róják le bűntudatukat. A két budapesti fellépésre külföldről is tódultak a vendégek. Az előadásokat – biztos, ami biztos – a fél államrendőrség is figyelemmel kísérte.
A sztár francia szöveggel műsorán tartotta a magyar zeneszerző slágerét, és évek múlva levelet írt „Mon chéri Zerkovitz!” megszólítással, amelyben megköszönte a világsikert. Ma már talán kevesen tudják, hogy Márkus Alfréd, a Meseautó és számtalan nagy sikerű operett szerzője is Bakerhez írta Az én babám egy fekete nő című, mind a mai napig népszerű slágerét.
A magyar közönséget hosszú ideig foglalkoztatta Baker fellépése. Még olyan elképesztő pletyka is született, miszerint Abatino párbajra hívta ki az egyik arisztokrata aranyifjút, aki túl közelről akarta megcsodálni a világsztár bájait. Az összecsapás állítólag az egyik budai temetőben zajlott volna le, szerencsére az egyik sírkő mögött rejtőzködő Josephine a döntő pillanatban a felek közé vetette magát.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
