Aczél Elvtársnak Szeretettel
2014. november 4. 17:27 Domonkos Eszter, Fekete István
60-as és 70-es évek: az aranykor és a vég kezdete
A párt jobboldali kulturális ellenzéke természetesen valamivel valóságosabb volt, mint a baloldali, és ennek a csoportnak az egyik vezetője is kötődik Újlipótvároshoz. A Katona József utca 27. falán található az az emléktábla, amely Bence György filozófusnak – aki egy itteni csillagos házban élte túl a holokausztot, s ebből adódóan nem volt igazán szívbajos típus – állít emléket. Bence a 60-as években végezte el az egyetemet, és több társával – köztük Kis Jánossal és Ludassy Máriával – együtt az újságírói körökben „Lukács-óvoda” néven elhíresült csoport egyik alapítója lett.
Jászai Mari tér, Belügyminisztérium épülete, a mai Képviselői Irodaház ("Fehér Ház"). Fotó: Fortepan
A csoport tagjai akkor kerültek a párt látókörébe, amikor 1968-ban aláírták az ún. korculai nyilatkozatot, amellyel egyedüliként álltak ki a prágai tavasz eseményei mellett. Mivel ezzel elég egyértelműen szembehelyezkedtek a hivatalosan elfogadott marxizmussal, a felsővezetés nyomására előbb kirúgták őket állásaikból, majd teljesen alkalmatlannak nyilvánították őket a tudományos munkára, szellemi száműzetésbe kényszerítve mindannyiukat. A dolog iróniája, hogy miután ilyen módon ellehetetlenítették őket, további fogást nagyon már nem találtak rajtuk, így bár a Lukács-iskolához tartozó Heller Ágnes visszaemlékezései szerint Aczél többször elmondta nekik, hogy ha pár évig csendben vannak, szép lassan visszaszivároghatnak majd a tudományos életbe, a csoport tagjai előbb igyekeztek kézirataikat külföldre juttatni, majd nagy részük a 70-es években elhagyta Magyarországot, hogy külföldi egyetemeken folytassa a munkát és váljon világszerte elismertté.
A nagy ember hiúságán tehát csorba esett, és a külföldi események mellett az értelmiséget tovább bátorította, hogy Aczél tagadhatatlanul kezdett kiöregedni az elitből. A fenti eset is rávilágított arra, hogy nem bírt már olyan befolyással a fiatalokra, mint korábban, nagy részüket már nem is ismerte. Informális pozíciója ekkor azonban még megmaradt. Ezt példázza a BM épület híres-hírhedt freskójának története. A szóban forgó szekkó Bernáth Aurél festőművész munkája, aki Aczél közeli barátja volt, s akit 1968-ban kértek fel, hogy álmodja meg a Magyar Népköztársaságot szimbolizálni hivatott grandiózus alkotást. Az idős művészt övező tisztelet és Aczél szava még ért annyit, hogy a példátlan, félmillió forintos – ez 19 évi átlagkeresetnek felelt meg – honoráriumot, valamint második Kossuth-díját látatlanban odaítélték anélkül, hogy a terveket bárki megnézte volna.
Talán ez is, és Aczél korábban említett megcsappant hatalma is hozzájárult ahhoz, hogy Bernáth meg merje festeni azt a Munkásállam című munkáját, amely az egyik legkifinomultabb fityiszt mutatta a rendszer arcába. A festményt hosszas várakozás után ünnepélyes keretek között lepleztek le, és a hirtelen beállt – vélhetően kínos – csendben láthatóvá vált, mennyi minden allegóriájaként lehet értelmezni, kivéve azokat az gondolatokat, amelyek glorifikációját a megrendelők feltehetőleg várták – magyarázza Merker Dávid.
Bernáth Aurél (1895-1982) Munkásállam-történelem című, 12x8 méteres szekkó faliképét készíti az MSZMP Központi Bizottsága székházának előcsarnokában
A vízszintesen három részre osztható freskó legfelső sávjával sok gond nem volt, a felhő az felhő. Az „átverés” a két alsó sávban történik: legalsó részében dolgozó munkásokat látunk, de ha közelebbről szemügyre vesszük, egyértelművé válik, hogy igazából senki sem dolgozik, az izmos sztahanovista munkások a csinos munkáshölgyekkel próbálnak ismerkedni. A freskó legizgalmasabb része mégis egyértelműen a zseniálisan megkomponált középső sáv, amelyben a kor több ismert értelmiségije, például Déry Tibor, valamint a vezető politikusok – köztük Nagy Imre, de maga Aczél és Kádár János is – szerepelnek. A jelenet szerint egy gyűlést látunk, ahol az előadókat nagyszámú hallgatóság hallgatja. A dolog szépséghibája, hogy az előadóknak nincs szája, Kádár János sakkozik, Aczél pedig az ajtófélfának dőlve látványosan unatkozik. Nem tudni, hogy az előre kifizetett tiszteletdíj, Bernáth személye, vagy Aczélhoz fűződő viszonya miatt, de meglepő módon az ügynek szinte semmilyen visszhangja nem lett, sőt megvolt a kötelező méltatás is. A rendszerváltás után a képet először a szoborparkba akarták átköltöztetni, majd letakarták, és így maradt egészen 2004-ig. Jelenleg tizedmásodpercekre lehet megpillantani, ha az ember a fotocellás ajtó előtt álldogál kitartóan, és azonnal bedugja a fejét az ajtónyíláson, ha az kinyílik.
Bernáth Aurél 1895-ben látta meg a napvilágot Marcaliban, régi földbirtokos család sarjaként. Mikor megszületett, a korábbi földeket a család már régen elveszítette, ennek ellenére Bernáth megengedhette magának, hogy festőnek tanuljon, s a nagybányaiakként ismertté vált csoporthoz csatlakozva, majd hosszabb bécsi tartózkodás után a 20-as és 30-as években már rendszeresen állított ki a legnagyobb budapesti kiállítóterekben. 1945-től a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára volt. Első alkotói virágkorát egyértelműen a 20-as évek végén, 30-as évek elején élte, ekkorra datálhatóak legismertebb – a nagybányai hagyományokon alapuló, impresszionista stílusban megalkotott – művei, majd az 50-es évek végétől újra reneszánszát éli, s számos köztéri – leginkább állami funkciót betöltő épületbe szánt – alkotás fűződik a nevéhez. A Munkácsy-díjas Érdemes- és Kiváló művésszé avanzsáló Bernáth kétszer is megkapta a Kossuth-díjat.
A rendszer aranykorához tartoznak a séta legizgalmasabb helyszínei is, a Dunapark ház ikerépületei, amelyeket mintha arra teremtettek volna, hogy ügynöklakások létesülhessenek bennük. Természetesen az eredeti tervekben nem azért alakítottak ki fürdőszoba nélküli apró lakásokat a ház legfelső emeletének egyik félreeső folyosóján, hogy a tartótisztek itt találkozhassanak a besúgókkal, sokkal inkább a 30-as évek diszkrét megoldásai voltak ezek titokban eltölteni kívánt pásztorórákra, amelyek után a két fél úgy tudott a két épületet összekötő folyosón, és ezáltal a másik épület lépcsőházán át távozni, hogy ha állt is valaki a bejáratnál, sohasem jött rá, miért nem jön ki, aki egyszer bement.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
