Aczél Elvtársnak Szeretettel
2014. november 4. 17:27 Domonkos Eszter, Fekete István
40-es évek: a kezdetek
Az Országház kupolacsarnokában március 31-én ünnepélyesen kiosztották az 1977. évi Kiváló és Érdemes Művész címeket. Aczél György, a Minisztertanács elnökhelyettese, a kitüntetett Hofi Géza, Komlós János, a Mikroszkóp Színpad igazgatója és Lázár György, a Minisztertanács elnöke
Sétánk az Újlipótváros peremén, a Jászai Mari téren álló, a szakzsargonban csak Fehér Házként elhíresült épületegyüttesnél indul. A második világháborút követően a megszálló szovjet csapatokkal és különféle választási csalásokkal megtámogatva a magyar történelem során első ízben nyerte meg az 1947-es országgyűlési választásokat az MKP. A győzelmet követően a Palatinus házak déli lakóépületeit – amelyeket a számtalan bombatalálat miatt a világháború után szinte teljesen ujjá kellett építeni – nevezték ki a Belügyminisztérium új épületének. Az átalakítást egyébként maga Rajk László és Kádár János felügyelte, s az épületben Aczél mellett természetesen irodát kapott többek között Péter Gábor is. A visszaemlékezések szerint Aczélhoz legkönnyebben kora reggel, 7 és 8 óra között lehetett bejutni, és kivétel nélkül mindenkit fogadott (telefonszáma szerepelt a telefonkönyvben, így bárki, bármikor felhívhatta és audienciát kérhetett). Az épület mindenkori státuszát kétszeresen aláhúzza az a tény, hogy 1989-ig csak úgy elsétálni nem lehetett előtte, viszont meglepő módon emlékmű vagy emléktábla sincs sem a homlokzaton, sem a közelben.
Az épület történetének talán egyetlen vidám fejezete, hogy a nagy átalakításban elfelejtettek étkezdét kialakítani, ami viszonylag hamar elég sok embernek feltűnt, ezért az épülethez hozzácsapták a híd lábának másik oldalán, a mai Újpest rakparton álló épület egy részét: ez lett a BM menza. Rengetegen étkeztek itt: mivel a 9 millió magyar állampolgárból körülbelül 1 millió ember állt ilyen-olyan megfigyelés alatt a rendszerváltás előtt, a minisztériumi dolgozók mellett az ÁVH kötelékében dolgozó tartótisztek és ügynökök létszáma is döbbenetesen nagy volt. Jellemző a korszakra, és az ebből adódó társadalmi berendezkedésre, hogy a nyugdíjazottak később külön kérvényezték, hogy továbbra is járhassanak az étkezdébe. A rendszerváltás óta az épület üresen áll és egy kinyomozhatatlan kilétű tulajdonos kínálja megvételre – tudjuk meg Merker Dávidtól.
A BM menza (a sétáról készült további képekeinket a fotóra kattintva tekintheti meg)
A pártelit többi tagjával ellentétben Aczél magánéletében is az Újlipótvárost választotta, s nem a káderdűlőről, hanem a Balzac utca 43-ból járt az Újpest rakpartra dolgozni. Miközben sétálunk lakása felé, érdemes ennek kapcsán pár szóban érinteni a kerület 40-es, 50-es évekbeli szociotörténetét is. A századfordulón még határozottan a külvárosnak számító – gyárakkal és kertekkel szabdalt – területen az urbanizáció keretében a 20-as évekre számtalan újépítésű, a kor lakóparkjainak számító épületegyüttes készült el, amelyekkel Újlipótváros a város másik korabeli határkerületének, a továbbra is népi hatást keltő Lágymányosnak vált ellenpólusává. A gyorsan urbanizálódó kerületben hamar létrejött egy zsidó negyed, amelybe tehetős, többnyire értelmiségi zsidó családok költöztek, s amely ezáltal a második világháború idején zajló zsidóüldözés egyik budapesti gócpontja lett.
Ruttkai Éva színművész és Aczél György a Parlament Vadásztermében, a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze cím átadását követően. A háttérben Törőcsik Mari színművésznő
A házak túlnyomó többsége védett vagy csillagos házzá vált, azoknak a lakóknak a nagy része pedig, akiket nem deportáltak, külföldre ment. Az üresen maradt lakásokat hamar új lakók foglalták el, így alakítva ki egy nagyon érdekes, kétpólusú közösséget, amelynek egyik felét az ott maradt, de erős külföldi kapcsolatokkal rendelkező polgári családok, másik felét a beköltöző, párthű, és gyakran kevésbé képzett lakosság alkotta. Nem meglepő módon tehát Újlipótváros a világháborút követően, minden politikai rendszer idején "óvatoskodó" kerületnek számított, amelynek zsidó lakossága révén jól emlékezett még a huszadik század első felének viharaira, illetve az itt élő párthű lakosság révén sokáig a rendszerrel szimpatizáló, éppen ezért bizonytalan tömeget jelentett.
1956 novemberében a város többi pontján már javában zajlottak a harcok, amikor ezeken az utcákon a tankok mellett még szinte úgy sétálgattak az emberek, mintha a forradalom egy távoli, tőlük függetlenül zajló dolog lenne. Ne felejtsük el, hogy a kerület párttitkára ebben az időben Biszku Béla volt. Amikor a forradalom végül megérkezett Lipótvárosba, abban a rövid időben, ameddig lehetett, egy második hullámban még többen távoztak korábban kivándorolt ismerőseik és családtagjaik után külföldre.
Ezzel együtt 1949-ben ide, egészen pontosan a Szent István parkba tervezték Raoul Wallenberg szobrát, amelyet azonban – a közben nem kívánatos hőssé váló zsidómentő személye miatt – sohasem lepleztek le, helyette Debrecenbe vitték, ahol a rajta szereplő kígyó végett gyógyszerészeti szimbolikát tulajdonítottak neki. A "cívisvárosból" később már nem engedték visszahozni, még a tér sarkán lakó Hatvany Lajos közbenjárására sem. A szobor másolatát végül Demszky Gábor budapesti főpolgármester avatta fel 1999-ben. A dolog pikantériája, hogy számos túlélő beszámolója alapján a második világháború során Aczél náci tisztnek öltözve és színészi képességeit kihasználva jó néhány zsidót mentett meg a biztos haláltól. Ezen alkalmakkor határozottan odalépett a Duna felé menetelő emberekhez, és németül szólította fel a valódi náci tiszteket arra, hogy rá és társaira bízzák a konvojt, az embereket azután visszakísérték a védett lakásokba, vagy hamis menlevelekkel külföldre menekítették őket.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
