A zsarnok apa árnyékában, katonaszökevényből lett filozófuskirály II. (Nagy) Frigyes
2022. augusztus 17. 18:00 Múlt-kor
Az uralkodó
A Frigyesről kialakuló szentimentalista képet árnyalja politikája és államvezetése: a módszereiben reálpolitikus uralkodó nem maradt érintetlen édesapja ellentmondást nem tűrő befolyásától.
A Hohenzollern-dinasztia vezetésével a brandenburgi választófejedelemség és a Német Lovagrend területeiből egyesülő Porosz Királyság még gyermekcipőben járt, elődei az állami bevétel nagy részét mégis a hadsereg fejlesztésére költötték. Frigyes már uralkodásának kezdetén felmérte, hogy a Habsburgok hatalma csökkent, VI. Károly császár – III. Károly néven magyar uralkodó – csak nehézségek árán tudta biztosítani Mária Terézia leányági öröklését.
Halála után Károly foroghatott a sírjában, hiszen Frigyes elsőként támadta meg a Habsburg uralkodónőt, célja a bányászati szempontból értékes Szilézia megszerzése volt. A kora újkori francia-osztrák rivalizálás fényében – amelynek egyik ékes példája a spanyol örökösödési háború 1701 és 1714 között – a porosz uralkodó tudta, hogy számíthat a franciák támogatására.
A nép és az állam fontosabb volt az uralkodói családnál: a képen Frigyes a burgonyatermés felől érdeklődik alattvalói körében
Az 1740 és 1748 között tartó osztrák örökösödési háború idején a Habsburg családdal az a „szégyen” is megesett – 1742 és 1745 között –, hogy hosszú idő után először nem ők birtokolták a Német-római Birodalom császári címét: ugyan nem élvezhette sokáig, de a titulust a bajor választófejedelem, Károly Albert birtokolhatta. A porosz terv, azaz a Habsburgok nagyhatalmi státuszának megroppantása mégsem valósulhatott meg, magyar, angol és holland támogatással Mária Terézia birodalma talpraállt, 1745-ben férje, Lotaringiai Ferenc visszanyerte a családnak a császári címet.
II. Frigyes mégsem lehetett elégedetlen az 1748-as aacheni békével: ugyan szövetségesei nagy részét elveszítette, és Mária Terézia öröklését elismerték, Poroszország mégis megtarthatta Sziléziát, és hivatalosan is Európa egyik nagyhatalmává emelkedett.
Már 1740-es trónra kerülése után irigykedve figyelték Európa uralkodói a „filozófuskirályt”, aki szellemi ambíciói mellett megszüntette a vallási diszkriminációt, mérsékelte az adókat, csökkentette a gabona árát, eltörölte a kínvallatást, és még a hugenottákat is befogadta. Antimachiavelli című művében az államot helyezte előtérbe az uralkodócsaláddal szemben, saját magát is az ország szolgálójának tekintette. A hadsereget viszont – apjával ellentétben – nem csak „táplálta”, hanem csatasorba is állította.
II. Frigyes, a fuvolaművész
Az 1756 és 1763 között zajló hétéves háborúban – amely még a tengerentúlra is kiterjedt – lényegében egyedül maradt Ausztriával szemben, csak Angliára számíthatott támogatóként. A háború második szakaszában már vesztésre állt, de egy váratlan fejlemény kisegítette szorult helyzetéből: III. Péter, Erzsébet cárnő örököse békét – és ami ennél is fontosabb, segédcsapatokat – ajánlott fel Frigyesnek, így az 1763-as hubertusburgi békében sokkal kedvezőbb feltételekkel tudott kiegyezni Mária Teréziával.
Annak fejében, hogy támogatta József főherceg – a magyarok „kalapos királyaként” ismert II. József – császári ambícióit, megtarthatta Sziléziát. A tárgyalóasztalnál elért másik nagy sikere, Lengyelország első felosztása 1772-ben azt eredményezte, hogy Brandenburgot egyesíthette Kelet-Poroszországgal. Hadserege uralkodásának végén már közel 200 ezer főt számlált, amelynek segítségével német fejedelmi szövetség kialakítására törekedett – természetesen Habsburg-ellenes szándékkal.
1786. augusztus 17-én, 74 éves korában érte a halál, trónján unokaöccse, II. Frigyes Vilmos követte. A német nemzet példaképpé emelte rendszertől és ideológiától függetlenül, az uralkodói karakterében rejlő lehetőségeket a propaganda többször is kiaknázta. Hitler is példaképként tekintett rá, berlini bunkerének falán egyedül II. Frigyes képe díszelgett. Az uralkodóra a síron túl sem várt örök nyugalom, koporsóját a második világháború végén a közelgő szovjet csapatok elől Nyugat-Németországba menekítették, és csak 1991-ben temették el újra Potsdamban.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
