A Vereckei-hágón keresztül érte el hazánkat a feltartóztathatatlan mongol veszedelem

2022. március 12. 10:40 Múlt-kor

A „királyocska” inkább a harcot választotta

A Dzsingisz kán vezetése alatt egyesülő belső-ázsiai mongol törzsek a 13. század elejétől kezdve kiszabadultak a mongol puszta „börtönéből”, és elképesztő iramban hódították meg Ázsiát. A nagykán vezette Mongol Birodalom 1227-re a Kaszpi-tenger keleti partjától a Japán-tengerig terjedt.

Dzsingisz kán halála után a mongol hódítások tovább folytatódtak, a birodalom nyugati részállama, az Arany Horda rendületlenül terjeszkedett nyugat felé: 1240 decemberében a mongolok elfoglalták Kijevet, s hamarosan a Kárpátok lábához érkeztek.

A Magyar Királyságban természetesen tudtak a közelgő veszedelemről, IV. Béla királyunk a magyar őshazát kereső domonkos szerzetes, Julianus barát jóvoltából már évekkel a tatárjárás előtt hírt kapott a mongol terjeszkedésről, sőt Batu kán a területükről elűzött, a Magyar Királyság földjére menekülő kunok révén többször is a megadásra szólította fel a magyar uralkodót.

Az egyik, Julianus barát által IV. Bélának átadott levélben a kán lekezelő stílusban próbálta jobb belátásra bírni a királyt: „…csodálkozom rajtad, magyarok királyocskája, hogy amikor már harmincadszor küldök hozzád követeket, vajon miért nem küldesz vissza közülük egyet sem hozzám? Sem követeidet, sem levelet nem küldtél viszont hozzám. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, hogy sok az alattvaló katonád, és hogy egyedül uralkodsz egy nagy királyságban, és éppen ezért saját jószántadból nehezen hódolsz meg előttem. Pedig jobb és üdvösebb lesz reád nézve is, ha önként hódolsz meg előttem.”

Bélának természetesen esze ágában sem volt behódolni egy pogány uralkodónak, inkább megerősítette a Kárpátok hágóinak védelmét. Az átjáróknak hívott hágókat hatalmas, kivágott tölgyfákkal próbálták elzárni a mongol hadsereg előtt. Ezek az akadályok lelassították a betörést, hiszen a szekerek, a lovak és málhásállatok miatt mindenképpen el kellett takarítani az útból a magyarok által emelt barikádokat. A krónikák szerint Batu nem esett kétségbe az úttorlaszok láttán, mert a mongol sereg előtt – Spalatói Tamás történetíró szerint – 40 ezer (valószínűleg foglyul ejtett szláv) fejszés haladt, akik gyorsan eltakarították az útból az akadályokat.

Mongol lovasok

Tomaj Dénes nádor egy nagyjából ötezer fős sereggel 1241. március 12-én kísérelte meg útját állni a magyarok által sokszor „kutyafejű” jelzővel illetett, „tatároknak” hívott, számtalan nációból összeálló mongol hadnak, de az összecsapás a védők szempontjából kudarccal végződött. A nádor a csatában maga is megsebesült, és csak néhányadmagával tudott elmenekülni, majd hírt adni a kudarcról a Budán tartózkodó IV. Bélának. A tatárok nem késlekedtek, előőrseik már március 17-én bevették Vácot, majd a magyar király Pestről elinduló hadai elől Batu kán parancsára kelet felé a Sajó folyóig hátráltak, hogy ott egyesüljenek a mongol főerőkkel.

Tomaj Dénesnek Muhinál már nem volt szerencséje

A tatárjárás legjelentősebb csatájára 1241. április 11-12-én, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében található Muhi mellett került sor. A két sereget a Sajó folyó és egy híd választotta el egymástól. A húszezres magyar haderő a folyó jobb partján egy megerősített szekértáborban védelemre rendezkedett be. IV. Béla katonái április 11-én éjjel a hídon át támadó mongolok első rohamát visszaverték. E taktika a küzdelem első fázisában sikert hozott a magyaroknak, köszönhetően a hidat védő páncélos vitézeknek, és a hidat tűz alatt tartó számszeríjászoknak, akik iszonyú veszteségeket okoztak Batu kán katonáinak.

Másnap, április 12-én a mongolok újra rohamra indultak, de most már kőhajító gépekkel próbálták szétzilálni a számszeríjászok csapatait, miközben egyes egységeik Szubotáj vezetésével gázlókat kerestek a Sajón. Szubotájnak, aki egyébként már Dzsingisz kán alatt is szolgált, sikerült átkelnie a folyón, így a mongolok jobbszárnya a magyarok szekértáborára zúdult.

[galeria_kep_37228]

Szubotáj vezér sikeres hadmozdulatát követően a magyaroknak már két oldalról kellett védekezniük. A Sajón átzúduló mongol lovasság hamarosan körülvette a tábort. A csata azonban még ekkor sem dőlt el, hiszen a jól megerősített szekérvár egy remekül védhető erődként is funkcionálhatott volna, de IV. Béla vitézei túl szűkre szabták a tábor méretét, így a katonák kis túlzással egymás lábára léptek, és nem voltak képesek megfelelő harci alakzatokba fejlődni vagy rendezett sorokban kitörni a szekérvárból.

Amíg csak a hídra kellett koncentrálni, senkinek sem tűnt fel a szekértáborban uralkodó tömegnyomor, viszont amikor minden oldalról nyílzápor zúdult a magyarokra, kitört a pánik. Azaz csak félig, hiszen a minden oldalról szorongatott, a felállított sátraktól és egymástól normálisan harcolni képtelen magyarok egészen estig kitartottak a táborukba betörő mongolok ellen, sőt a királyt is sikerült kimenekíteniük a mészárszékké változott szekérerődítményből. Tomaj Dénesnek az uralkodóval ellentétben azonban nem volt ilyen szerencséje. A nádor, aki egy hónapon belül már a második komoly ütközetben vett részt, hősi halált halt Muhinál.

Batu kán nem maradt sokáig

IV. Béla egészen Dél-Dalmáciáig menekült az őt üldöző mongolok elől, akiknek a tengerparton fekvő Trau városa (ma Trogir) már kikerült az akciórádiuszokból, így oda nem követték a magyar uralkodót. Béla már 1242 nyarán visszatérhetett elpusztított országába, ugyanis Batu kán seregei élén az 1242-es esztendőben váratlanul elhagyta az országot.

Batu visszavonulására sok elmélet született. Az elfogadott nézet szerint Ögödej nagykán halála miatt az Arany Horda feje a birodalom központjába, Karakorumba igyekezett, hogy megszerezze az irányítást az egész birodalom felett. Más elmélet szerint Batu hadereje, amely a Magyar Királyság területén szokatlanul súlyos veszteségeket szenvedett, kimerült, így nem tudta kontroll alatt tartani a megszerzett területeket. A kán ezért már bele sem kezdett a megerősített erődítmények és városok ostromába, amelyből egyébként közel 160 magyar kézen volt, inkább a kivonulás mellett döntött.