A szembenézés mozgóképe – Hideg napok

2018. május 15. 12:08 Gueth Ádám

Magyarország az 1938-as I. bécsi döntéssel (melynek során a Felvidék egy része Magyarországhoz került) kezdődően végre érvényt tudott szerezni revíziós követeléseinek. 1939-ben a Magyar Királyi Honvédség bevonult Kárpátaljára, majd 1940-ben a II. bécsi döntés következtében Észak-Erdély került ismét magyar kézre, novemberben pedig Magyarország csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. Ezt követően 1940 decemberében Magyarország és Jugoszlávia szövetségi szerződést kötött egymással. Ezt az egyezményt szokás örökbarátsági szerződésnek is hívni, valójában azonban ez inkább egy korabeli diplomáciai kifejezésmódnak számított, semmint ténylegesen örökérvényű megállapodásnak. 1941. március 25-én Jugoszlávia csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez.

A németbarát Jugoszláv kormány ellen viszont puccsot hajtottak végre, katonai fellépésre sarkallva ezzel a Harmadik Birodalmat. Hitler a magyarokra is számított Jugoszlávia megszállásában, ami válaszút elé állította Teleki Pál miniszterelnököt, aki végül öngyilkosságot követett el. Bár a magyar csapatok végül (miután Jugoszlávia, mint állam Horvátország függetlenedése miatt megszűnt létezni) bevonultak a Délvidékre, Teleki legnagyobb félelme, nevezetesen Nagy-Britannia hadüzenete még nem következett be. A történészek között mai napig vita zajlik arról, hogy a Délvidék magyar megszállása így mennyiben tekinthető a korábban kötött szerződés megszegésének.

A magyar csapatok ellen különböző szerb ellenállási csoportok kezdték meg a szervezkedést, ami 1941 őszére már valós veszélyt jelentett a Királyi Honvédségre nézve. 1942. január 4-én a partizánok és magyar katonák között alakult ki összecsapás Zsablyától nem messze. Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök mielőbbi fellépést sürgetett a partizánok ellen. Ezt a feladatot Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagyra bízta, aki hamar felszámolta a környékbéli partizán mozgalmakat. A felhergelt katonák rajtaütései itt viszont nem értek véget és atrocitásokat követtek el a szerb polgári lakosság, valamint a zsidók kárára.

Itt veszi fel a fonalat Kovács András rendező a Hideg napok (1966) című filmben, Cseres Tibor azonos című 1964-ben megjelent regényének nyomán. 1942. január 21 és 23-a között Újvidéken statáriumot állítottak fel, jórészt a környékbeli partizánakciókra hivatkozva.  Az akció alsóhangon is több mint ezer szerb, illetve zsidó áldozatot követelt, többségüket a jeges Dunába vágott lékekbe lőtték. Bár Szombathelyi Ferenc 1942-ben elrendelte az eset kivizsgálását, a tettesek (köztük Feketehalmy-Czeydner Ferenc is) a náci Németországba menekültek, ahonnan Magyarország német megszállása, illetve a nyilas puccs idején tértek csak haza.  Az 1966-os film négy főhőse már az 1946-os népbírósági perek idején, a cellájában idézi fel a történteket és bár közvetlenül vért egyikük sem ontott, lelküket mégis súlyos felelősség terheli. A film szerkezetileg ezekből az egymást kiegészítő és sokszor egymásnak ellent is mondó visszaemlékezésekből áll össze.

Kovács rideg, szinte archív felvételeket idéző képei mintha valamiféle előképe lenne a Schindler listája fényképezésének. A színészek alakítása egytől egyig alázatos, a témához és a tálaláshoz illően zseniális. Nem csoda hát, hogy a film a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját is elnyerte és az addig elfeledett újvidéki vérengzésre terelte a figyelmet.

Bár a film konkrét cselekménye és a karakterek a képzelet szüleményei, mégis mindez jól beilleszthető a valós hideg napok eseményeibe. A Darvas Iván, Latinovits Zoltán és Szilágyi Tibor által játszott főtisztek közé egy legénységi állományú katona (Szirtes Ádám) kerül, akinek jelenlétét elsősorban Latinovits karaktere nem nézi jó szemmel. Ez valószínűleg nem áll messze a valóságtól, hisz bármely hadseregben igyekeznek a tisztek (még akár fogságban is) megőrizni különállásukat az alájuk tartozóktól. A film igyekszik a korszak hangulatának tipikus jelenségeit is megragadni; a magyarok szerbek iránt érzett ellenszenvét, az antiszemitizmus, a felfokozott háborús helyzetet és a karakterek személyes indulatait.

De vajon mennyire segíti az események feldolgozását a Hideg napok? A film hatásosan ütközteti a különböző hátterű és habitusú katonaemberek élményeit és látásmódját azáltal, hogy több szempontú visszaemlékezésekben idézi meg a történteket. Kovács nem próbálja meg feloldozni a kis katonát, miközben komolyan fejtegeti a történelmi felelősséget, melyet nem csak az elkövetett, de az elmulasztott tettekben is lát.  Ily módon a „parancsra tettem” jelmondat nem adhat felmentést a bűnökre, ráadásul a szereplők kettős mércével viszonyulnak a katonai eskühöz is. Ha saját érdekük úgy kívánja, bátran megszegik, de megfutamodnak akkor, amikor másokat kellene védelmezniük.

Felmerülhet egyesekben a kérdés, hogy miért nem készült még ugyanakkor film az újvidéki vérengzésre adott jugoszláv válaszból, amikor 1944 és 1945 között jugoszláv partizánok több tízezer magyart gyilkoltak meg bestiális kegyetlenséggel. Ez a téma, ha érintőlegesen, de itt is felbukkanhatott volna, tekintve, hogy már 1966-ban járunk. Ehhez persze hozzátesz, hogy a '60-as évek légkörében nem volt ildomos a baráti országok (és a Magyarországhoz újra közelebb került titói Jugoszlávia) hergelése. Cseres Tibor és Kovács András elve is az volt, hogy először a saját bűneinkkel kell szembesülnünk, hogy utána erkölcsi alapunk legyen bárki mást is számon kérni. Cseres ugyan megírta a Vérbosszú Bácskában című művében a jugoszláv válasz mementóját is, viszont ezen művét a mai napig nem vitték vászonra. A szocialista időszakban emellett megkerülhetetlen a Horthy-rendszer démonizálásának szándéka is, de Kovács filmje mintha egy kortalan problémát akarna megörökíteni, melyhez a '40-es évek Magyarországa és a világháború csak a díszletet adja.

A Hideg napok legfőbb tanulsága talán mégis az, hogy a történelmünkhöz a szégyenteljes és vérlázító események éppúgy hozzátartoznak, mint a dicső és felemelő fejezetek.