A száműzött császár: Bonaparte Napóleon utolsó évei
2021. december 21. 14:11 Nagy-Luttenberger István
Civakodás Szent Ilonán
A nagy csatavesztést követő három hét a bizonytalanság ideje volt Napóleon számára. A háborút elvesztette, Franciaországot nem tudta megvédeni, neki magának viszont lehetősége nyílt Amerikába menekülni egy gyors fregatton Rochefort kikötőjéből. Amikor azonban a kikötőt lezárta az angol hajóhad, nem maradt más választása, mint a megadás.
Alig négy héttel Waterloo után, 1815. június 15-én hajnali 6 órakor Napóleon felszállt a trafalgari csatát is megjárt angol Bellerophon sorhajóra, és sorsát legádázabb ellensége, Anglia belátására bízta. Anglia úgy döntött, hogy ádáz ellenségének az Atlanti-óceán kellős közepén, Szent Ilona szigetén kell leélnie hátralévő éveit.
A szigetet 1501-ben portugálok fedezték fel, de holland birtok volt egészen az 1673-as angol hódításig. Területe éppen fele volt Elbának, 122 km2, lakossága azonban csak 3500 ember, tulajdonosa pedig a híres-hírhedt Kelet-indiai Társaság.
Napóleon augusztus 7-én Pymouthban átszállt a Northumberland sorhajó fedélzetére, majd a Cockburn admirális zászlója alatt hajózó flotta kíséretében tízhetes hajóutat követően október 15-én (más források szerint 17-én) szállt partra a sziget egyetlen városkájában, Jamestownban. Bertrand marsall, Montholon és Gourgaud tábornokok és az egykori emigráns, Las Cases gróf, aki csak 1801-ben tért vissza és lett royalistából bonapartistává, illetve feleségeik kísérték el. A sziget élén a következő év áprilisáig Cockburn admirális állt, onnantól kezdve az újonnan kinevezett kormányzó, Sir Hudson Lowe tábornok.
A császár a sziget egy még korábbi kormányzójának, Skeltonnak a házát foglalhatta el. „Londwood” nem volt túl tágas, a mindössze 11 szoba nem lehetett elegendő a császárnak, kíséretének és szolgáinak, ezért őket a környező házakban helyezték el, Bertrand-t például a Hutt Gate házban, mintegy másfél kilométerre Longwoodtól.
A sziget klímája kellemes, a levegő a tenger fölé magasodó sziklán felépített Longwoodban száraz és tiszta volt, nyomát sem lehetett találni a köztudatban élő zord körülményeknek. Napóleon és kísérete tisztes ellátást kapott, szó sem volt éhezésről vagy egyhangú étkezésről, de nyilván nem lehetett olyan fényűző, mint amelyhez a császár hozzászokott.
Az új kormányzó, Howe rettegett attól, hogy Napóleon megszökik. A sziget védelmét megerősítették ugyan, és a flotta is folyamatosan felügyelte a környező vizeket, de Howe nem akart úgy járni, mint Campbell ezredes Elbán. Megpróbált ugyan jó viszonyt kialakítani a császárral, de mivel felsőbb parancsra nem volt hajlandó másként szólítani, mint Bonaparte tábornok, a császár elutasította a közeledését. Napóleon egyébként teljesen szabadon mozoghatott a szigeten, megválogathatta, hogy kivel akar találkozni. Egyet nem tehetett: nem hagyhatta el Szent Ilonát.
Longwoodban az élet roppant unalmasan telt. Napóleon már a hajón elkezdte diktálni Las Cases-nek emlékiratait, sokat olvasott, sétált, lovagolt. Az egyetlen – ámbár folyamatos – változatosság a civakodás volt Howe kormányzóval és a kíséret tagjai között. Utóbbi odáig fajult, hogy Gourgaud párbajra hívta Montholont. A párbajból Napóleon közbelépése miatt nem lett semmi, Gorgaud hamarosan el is utazott a szigetről, Napóleon Európába küldte, 1818-ban Las Cases is távozott.
Az excsászár élete utolsó öt és fél évét – kényszeredetten bár, de – az írásnak, pontosabban a diktálásnak szentelte. Emlékiratait Las Cases-nek, majd Montholonnak mondta tollba. Ezek az írások nagy részben a történelemnek, nem pedig a történelemről szólnak. Másrészt viszont a katonai írásai páratlan értéket képviselnek, mert a propagandára ez esetben is sokat adó Napóleon szavai mögött a világtörténelem legnagyobb katonája szólt az olvasóhoz. Rogniat tábornokkal folytatott vitája például máig páratlan értéke a világ hadtudományának.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
