A légszennyezés már a középkorban is fenyegette az emberek egészségét
2019. október 18. 10:37 Múlt-kor
Középkori vélemények a szénről
A középkori városok életkörülményei korántsem nevezhetők ideálisnak, főleg nem a szegények számára. A szennyvízelvezetés és szemétszállítás hiánya bizonyára számos egészségügyi kockázatot és meglehetős bűzt eredményezhetett, főként a nyári hónapokban, azonban nem a szerves hulladék szaga volt az, ami miatt az emberek a legtöbbet panaszkodtak.
A feljegyzésekben fennmaradt panaszok elsődleges tárgya ugyanis a „tengeri szén” égetésével kapcsolatos. Eme írott panaszok nagy része természetesen az írástudóktól, a tanult nemesség és a papság köreiből származik, azonban előkerült több olyan feljegyzés is, amely az átlagemberek véleményére is tesz utalást.
A legszélesebb körben az keltett megütközést, hogy a levegő minősége megváltozott a szénégetés hatására. „A levegő fertőzött és romlott, kárára azoknak, akik arrafelé járnak, illetve laknak” – jegyzi meg az egyik panaszos 1285 májusában.
1288-ra odáig fajult a helyzet, hogy London vezetése vizsgálóbizottságot rendelt ki a mészégető kemencék közelében lakók feljelentéseinek hatására.
Nem teljesen tisztázott azonban, hogy valóban csak az egészségügyi aggodalmak miatt indult-e meg a vizsgálat: ekkoriban a mészégetők által szabott árak meredeken emelkedtek, így lehetséges, hogy a hatósági vizsgálat egyfajta „megregulázást” jelentett.
1307-ben I. Eduárd király rendeletben tiltotta meg a „tengeri szén” használatát az égetőkemencékben, ebben részben a szagot, részben az egészségre gyakorolt káros hatást jelöli meg indokként.
A higiénia kérdése
A késő középkor embere már egészen másként tekintett környezetére, és felismerte a tisztaság szükségességét. Ebben a közegben nem csoda tehát, hogy London lakói körében negatív reakciót váltott ki a szén használata.
Habár a város nyilvánvalóan nem volt az egészséges környezet mintapéldája, a szénégetés kezdete előtt a levegő meglehetősen tisztának volt mondható, a változás pedig azonnal észrevehető volt mindenki számára.
A középkorban a betegségekkel kapcsolatos legelterjedtebb nézet az úgynevezett miazmaelmélet volt, amely az erős és kellemetlen szagokhoz társította a betegségeket. Ezen elmélet miatt volt tilos például trágyát vagy belsőségeket a vizekbe dobni.
Habár a rothadó szerves anyagok esetében a gondolatmenet tulajdonképpen nem volt helytelen – az ilyen anyagok közelében való tartózkodás, illetve az ivóvízbe kerülésük valóban nagyobb kockázatát hordozza a fertőzéseknek –, az elmélet a szén kellemetlen szagára is kiterjedt. A korabeli emberek úgy gondolták, maga a szag megbetegítheti őket.
Érdekesség, hogy egy rövid időre, a fekete halál idején (1347-1351) megváltozott a városlakók véleménye a szénről: kénes füstjéről úgy gondolták, tisztító hatással bír és távol tartja a betegséget otthonuktól.
Végső soron tehát az emberek – mint ma már tudjuk – jó okkal féltették egészségüket a szénfüsttől, azonban nem pontosan azon okból, amely miatt az valóban fenyegette őket. Nem a légúti problémákat előidéző apró részecskék belélegzése miatt féltek az új tüzelőanyagtól, hanem annak szagáról tartották úgy, hogy betegségeket terjeszt.
A kora újkor során azonban – az egyre nagyobb hőigényű kézműves, majd ipari eljárásoknak köszönhetően – a szén használata elkerülhetetlenné vált, s már nem csak London, de más angol városok lakói is kénytelenek voltak hozzászokni.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
