A középkori élet hét legnagyobb és legkülönösebb veszélye
2020. augusztus 22. 08:22 Múlt-kor
Az apokalipszis legszörnyűbb lovasa
„Nyögések és sírás közt fejtegettük, hogy könnyebb lett volna kard által meghalnunk, mint éhezés útján feloszlatni testünk eresztékeit, és a test és lélek egységét” – emlékezett vissza írásában szomorúan Rogerius mester az 1241-1242-es esztendőkre, amikor a Magyar Királyságot elözönlötték a mongol hadak, amelyek nyomában szörnyű éhínség ütötte fel a fejét.
A betörő nomádok ellen az erdők avarjában rejtőzködő magyarok közül sokan füveken, bogyókon, gyökereken, tobozokon tengődtek.
Ínyenc falatnak számított minden rothadt fokhagyma, amelyet az elpusztított paraszti gazdaságok romjai közt találtak.
Az éhínség kínkeserves átka ugyanakkor nem csupán a hadjáratok nyomában vetette fel a fejét. A középkor évszázadaiban őseink extrém módon ki voltak szolgáltatva az időjárás szeszélyeinek.
Egy-egy túlságosan csapadékos, hűvös nyár reménytelenül lecsökkenthette a gabonafélék terméshozamát, ami pedig a népesség zömét igen súlyosan érintette.
536-ban egy hatalmas – vulkánkitörés következtében kialakuló – „felhő” például annyira eltakarta a napot Eurázsia egyes részei felett, hogy zuhanórepülésbe kezdett a hőmérséklet. Nyáron egyes helyeken fagypont körül alakult, Írországban 536 és 539 között például nem volt lehetséges kenyeret sütni.
A földműves társadalomba beleivódott az éhínségektől való félelem, az apokalipszis legszörnyűbb lovasa elleni egyetlen védekezési mechanizmus akkoriban a buzgó imádság volt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
