A középkori mágusok sokszor az egyház berkeiben tevékenykedtek
2023. március 5. 16:05 Múlt-kor
Garabonciás diákok
Egyesek azonban az egyetemi tanulmányok során egy ritualizáltabb mágiarendszert sajátítottak el. Bár a középkori egyetemek elszakadófélben voltak az egyháztól, számos diák mégis a klérus tagjává vált olyan tisztségekben, mint a lector (felolvasó) – vagy az exorcista (ördögűző).
Az ördögűzők a Rituale romanum című szertartáskönyv egy példányával fegyverkeztek fel, amely a gonosz elleni tisztító erejű, illetve a szellemeknek parancsoló ráolvasásokat tartalmazott. Az egyetemi környezetben a természeti mágia és a szellemek mágiája (mint a Mózes kardja vagy a Salamon testamentuma) népi varázslással keveredett, létrehozva a nekromancia néven ismert rituális rendszert.
Míg Szilveszter pápa szinte bizonyosan nem végzett semmiféle mágikus praktikát, az nem állítható, hogy a középkori klérus tagjai mind ártatlanok lettek volna ebben. A 13. században Auvergne-i Vilmos, Párizs püspöke arról panaszkodott, hogy még diákként milyen sok mágikus könyvet látott a párizsi egyetemen. Míg a kolostorok békéjében a szerzetesek nyugodtan űzhették művészi és tudományos tevékenységüket, ugyanitt a tétlen kezek az ördög munkáját is végezhették.
Nem volt szokatlan például, hogy az egyházi épületek mágikus szövegeket rejtsenek: a 14. században a canterburyi székesegyházban harminchárom varázslatos könyvet őriztek, amelyeket öt szerzetes adományozott, Ergholme-i János testvér pedig háromszáz könyvet adományozott a yorki Ágoston-rendi barátoknak, melyek között számos nekromanciával (a halottakkal való kommunikációval, illetve feltámasztásukkal) foglalkozó is helyet kapott.
A szövegek némelyikét bizonyosan személyes célokra használták: az adományozó szerzetesek közül kettőről ismert, hogy a rendhez csatlakozásuk előtt mágiával foglalkoztak, egy canterburyi aranyműves feljegyzései között pedig egy asztrológiai talizmán elkészítéséért kapott fizetségről szólót is találunk.
Idősebb Szent Jakab apostol harcba száll a varázsló gonosz hatalmával
Némely egyházi személyek a kolostorok biztonságos közegén kívül is alkalmaztak mágiát. Salisburyi János Policraticus című könyvében leír egy alkalmat, amikor akkori tanítója, egy klerikus, meggyőzte őt és egy másik fiút, hogy vegyenek részt valamiféle látomáskeltő mágikus rituálén. A fiúk körmeit különleges festékkel kenték be, a pap pedig mágikus igék kántálása után ezekre a körmökre, vagy pedig egy simára csiszolt fémedénybe nézve próbált rejtett dolgokat felfedezni. János maga nem látott semmit, de a másik fiú állította, hogy ködös alakokat vélt látni. Egy leicesteri kanonok 1440-ben hasonló módszerrel igyekezett – állítólag sikeresen – rábukkanni egy tolvaj nyomára.
Az egyház tagjainak bőven volt idejük és alkalmuk elmélyedni a mágikus tanokban. Idővel azonban ráuntak korábbi kedvenc könyveikre, és továbbadták azokat más, fiatalabb tanulóknak, vagy akár olyan közrendűeknek, mint Noël le Bragard. A mágikus irodalom nagy kereke így folyton továbbfordult.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
